Sok-sok év után tavaly végre tényleg őszinte örömmel lehetett beszélni az aktuális Call of Duty epizódról, hiszen az Infinity Ward végre mert komolyabban is hozzányúlni a korosodó franchise alapjaihoz. A változások akkor leginkább a grafikán voltak érezhetők, de azért csak összehozták a Warzone-t is mellé. Igaz, ennek elődje már egy évvel korábban megvolt a Blackoutban, de a Warzone vele szemben nemcsak egy játékmód, hanem mostanra egy teljesen önálló ingyenes játék is lett, amit persze ügyesen bele is integráltak a tavalyi Call of Duty: Modern Warfare-be, és idén az új játékba, a Call of Duty: Black Ops Cold Warba is. És ha már itt tartunk, igen, idén is felharsant a kötelesség hívó szava. Csak épp most a hidegháború baljós, semmivel össze nem téveszthető hangulatú éveibe szólít minket a kötelesség.
Kíváncsiságból megnéztem, a Call of Duty: Black Ops Cold War nyugodtan indulhat a minden idők leghosszabb CoD-címe díjért, legalábbis ha nem vesszük ide az utóbbi évek néhány Remastered kiadását. De hiába a hosszú cím, a játék bosszantóan rövidke. Legalábbis az egyszemélyes kampány, bár igazából ezzel megint nem leptek meg senkit a készítők. Hol vannak már azok az idők, amikor egy-egy single player FPS-sel heteket el lehetett bíbelődni úgy, hogy nem értünk a végére?! Talán valahol az első Medal of Honorrel értek véget... Na, de elég a nosztalgiázásból!
A Call of Duty: Black Ops Cold War egyszemélyes kampánya olyan, mint a velős csont: rövid, tömör, és ha megfelelő ízléssel rendelkezel, egész ízletes is. A sztorit nagyjából 5-6 óra alatt ki lehet pörgetni: volt már CoD kampány hosszabb és rövidebb is nála. Az események természetesen a hidegháború éveiben zajlanak, amikor a világ szinte minden nagy városában feszült volt a hangulat, a világot uraló két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió meg csak azt leste, hogy mikor ad a másik fél okot az atomrakéták kilövésére. Ma már tudjuk, hogy szerencsére egyik fél sem adott, vagy ha mégis, egyik fél sem volt olyan botor, hogy valóban egy atomháborúval reagáljon. Szóval ezekben az években, egészen pontosan a ’80-as évek első felében találjuk magunkat, amikor is Ronald Reagan elnök egy szupertitkos találkozón megbíz néhány senki által nem ismert kémet, hogy állítsák le egy titokzatos ügynök, bizonyos Perseus egyre bosszantóbb ténykedését. Hogy ki ez a Perseus, aki úgy játszik a CIA- és KGB-ügynökökkel, mint macska az egérrel? Hogy miért is űz gúnyt belőlünk úton-útfélen, miközben épp amerikai atombombát ad el keletre? Ennek kiderítése a mi feladatunk, ami természetesen rengeteg lövöldözéssel, autós üldözéssel és hasonlóval jár.
Azt kell mondanom, hogy amilyen tömör, olyan szórakoztató az egyszemélyes kampány, és idén tényleg érezni rajta, hogy egy picit megpróbálták felrázni a fejlesztők. Ennek megfelelően több befejezést is kapunk, annak függvényében, hogy a küldetések során mikor milyen döntéseket hozunk. Mert rendszeresen előfordul, hogy mi döntjük el, hogy egy elkapott ellenséges ügynök a halálba zuhanjon vagy börtönbe kerüljön. Az is rajtunk áll, hogy a dialógusok során kiből mit próbálunk meg kiszedni. Ezek mellett szinte minden küldetés során érdemes alaposan átkutatni a pálya minden szegletét, mert értékes információkra bukkanhatunk bármely sarokban vagy íróasztalfiókban. Ezeket az információkat aztán a főhadiszálláson kielemezhetjük, és ezek mentén sokkal pontosabb képet kapunk a többi küldetés céljait illetően. Mert vannak fő- és mellékküldetések is, amelyek sorrendje rajtunk áll. Viszont a mellékküldetések teljesítéséhez hasznos minél több infót begyűjtenünk. Időnként van, hogy kódfejtőnek kell állnunk, máskor csak ki kell találnunk, hogy a több lehetőség közül vajon ki lehet az igazi célpontunk. Ezek az újítások, illetve a már-már szerepjátékokat idéző karaktergenerálás mindenképpen pirospontot érdemelnek. A karaktergenerálás alatt itt elsősorban hátterünk megadását kell értenünk, amelyekkel más aktív perköket adhatunk Bell kódnevű ügynökünknek. De azért a bőrszínét és a nemét is megadhatjuk, bár ezekből aligha látunk viszont bármit is a képernyőn (legfeljebb a puskát tartó kezünket...).
Mint minden évben, idén sem valószínű, hogy a rajongók többsége az egyszemélyes kampány miatt vásárolná meg a játékot. A legtöbben még mindig a kompetitív multi miatt várják az újabb és újabb részeket, annak dacára, hogy már jó előre lehet tudni: megint ugyanazt fogják kapni, amit az elmúlt években annyiszor. Ez az a pont, ahol lehet vitatkozni, hogy akkor ez most egy jól bevált recept újbóli használata vagy egyszerű kreatív válság a franchise-on belül. Mert tény, hogy a Call of Duty multija az évek során alig változott valamit, ráadásul az egyes részek között néha megfigyelhető volt némi oda-vissza ugrálás is. Egyik évben a score streakek, a másikban a kill streakek adják az extrákat és hasonlók. Ugyanakkor az is tény, hogy ennek ellenére minden évben milliók ugranak fel a szerverekre, hogy az atomrobbanásra sem reagálóan statikus pályákon halomba lőjék egymást. Valahogy ennek sajátos bája van, amire még mindig nagyon fogékonyak a játékosok.
A multiplayer rész tehát sok meglepetést nem fog tartogatni senki számára. A pályák száma nem túl nagy, de legalább tűrhetően változatosak. Ez tipikusan az a része a játéknak, ami a premierkor még csak amolyan félkész hatást kelt, hogy aztán a következő évben a DLC-k és frissítések során keresztül teljesedjen ki. Azért akadnak új játékmódok is. A Dirty Bombban négyfős csapatok versengenek a pályákon elszórt urándarabkákért. Amelyik csapat elsőként gyűjt össze belőlük húszat a pályán található atombombákba, és utána kellő ideg képes is azokat megvédeni, hogy felrobbanjanak, az kap pontot, a végén pedig az győz, aki előbb éri el a limitet. A VIP Escort módot aligha kell külön magyarázni: az egyik csapat egy véletlenszerűen kiválasztott tagját kell, hogy kimenekítse a pályáról, a másik csapatnak pedig meg kell ebben akadályoznia.
A Combined Arms mód sem feltétlenül újdonság, mivel már korábban is volt példa járműhasználatra a Call of Duty szérián belül. És ahogy akkor, úgy most is meglehetősen esetlennek hat az egész. Arról nem is beszélve, hogy az erre tervezett pályák olyan hatást keltenek, mintha több kisebb pályát varrtak volna össze, hogy a közöttük lévő üres területeken lehessen rallyzni a tankokkal. Valahogy ez szerintem továbbra sem illik a Call of Duty életérzéshez, már csak azért sem, mert a CoD-játékosok többségébe épp annyi csapatszellem szorult, mint egy aligátorba. Mindenki vakon rohan bele a vesztébe, miközben az lebeg a szeme előtt, hogy ha ebben a partyban sikerül valahogy megölnie még hat embert, akkor megkapja a negyvenkettedik skint is a mesterlövészpuskájára. Ugyanez érvényes a legtöbb játékmódra is, de hát ettől is CoD a CoD.
Kötelességem megemlíteni a zombis játékmódot is, ha már egyszer sokadjára is visszatér. Bevallom őszintén, hogy ez továbbra is azon része a játéknak, amit sosem értettem, miért erőltetnek évről évre. Értem én, hogy a zombik sosem mennek ki a divatból, de ettől még mindig piszok unalmasak (legalábbis számomra). Már csak azért is, mert valójában a külcsínt leszámítva ez is kb. ugyanazt tudja, mint nagyjából bármelyik elődje az elmúlt évekből: kooperatív módban kell minél tovább visszavernünk a zombik támadásait, miközben apránként új fegyvereket és új pályarészeket nyitunk meg. A cél minél tovább húzni, minél több pontot szerezni, de ez is olyan mint az élet maga: tök mindegy, mit csinálsz, a vége úgyis ugyanaz lesz.
Amiben a Call of Duty: Black Ops Cold War garantáltan nem vall kudarcot, az a grafika. Már a tavalyi epizódnál is csak az állunkat kerestük az új grafikus motor képességei láttán, és ez idén is hasonló élményt nyújt. Az egyszemélyes kampány során akad néhány kimondottan emlékezetes helyszín (a KGB kiképzőközpontja az egyik kedvencem), de az átvezetők is szinte már élőszereplős film hatását keltik. Vagy legalábbis mondhatjuk úgy, hogy néhány élőszereplős hollywoodi film CGI-effektjei nem olyan szépek, mint ez a játék... És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az új konzolok miatt mindezt 4K mellett is korrekt teljesítménnyel élvezhetjük. A PlayStation 5 kiadás, amelyhez nekem szerencsém volt, még egy nagyon nagy pozitívummal rendelkezik: a DualSense kontroller képességeinek kihasználásával. Én magam sosem szerettem konzolon FPS-ekkel játszani, épp a kontrolleres irányítás miatt, amit mindig is esetlennek éreztem. Ám a DualSense adaptív ravaszbillentyűi akkora extra élményt adnak a lövöldözéshez, hogy hiába támogatja a konzol maga és rajta a játék is a billentyűzet és az egér használatát, végül lemondtam róluk: azokkal messze nem ekkora buli lövöldözni!
A Call of Duty: Black Ops Cold War nem a sorozat legkiemelkedőbb darabja, de a legrosszabb se lett. Tény, hogy nagy reformokra idén sem kell számítani tőle, a néhány kisebb újítás viszont tűrhetően működik. Aki a multi miatt veszi meg, az pont azt fogja kapni a pénzéért, amire számít. A beépített Warzone-ra csak azért nem térnék ki részletesebben, mert az valójában már nem újdonság, ugyanazt tudja, mint tavaly. Ha kizárólag ezért vennéd meg a játékot, ne tedd, ingyen külön is megtalálod. Igazából nehéz megmondani, hogy miért érdemes tényleg kiadni érte azt a több tízezer forintot. Az egyszemélyes kampány rövidke és csak kevés okot ad az újrajátszásra. A multi olyan, mint mindig is, a zombis mód nem különben. Így legfeljebb azt tudnám felhozni indokként, hogy ha a franchise nagy rajongója vagy, akkor azért illik ezt is kipipálni. Ha meg nem, akkor úgysem fenyeget a veszély, hogy a plázában megbotolva épp ezt a játékot sodrod bele a kosaradba...
