Nem fordult még elő velem túl gyakran, hogy kifejezetten megkértem Dinót, hadd halaszthassak el egy cikket legalább pár héttel. Az oka ennek a Remothered: Broken Porcelain esetében még csak nem is időhiány, feltorlódott játéktesztek vagy személyes okok voltak – pusztán kimondottan tetszett a Chris Darril rendezői és designeri irányításával, a Stormind Games gondozásában készült első rész, a 2018-as Tormented Fathers, vártam is az október végén megjelent folytatást – majd a tesztpéldány kipróbálást követően a hajam is égnek állt, csak épp nem a hátborzongató történettől és ijesztésektől, hanem a brutális bugmennyiségtől.
Tereptárgyakba akadó, vagy csak simán megbénuló ellenfelek, irányítási és karakteranimációs problémák, nyitás közben beakadó ajtók vagy épp menekülés közben az útjába kerülő tárgyat vizsgálgatni kezdő főhősnő – és ez csak az igen terjedelmes lista csúcsa, amelynek köszönhetően számos rajongó a szellemes „Broken Porcelain – Broken Game” jelzővel illette a produktumot. A legnagyobb jóindulattal is úgy tűnt, mintha a Stormind csapata véletlenül early access állapotban engedte volna ki a játékot, hogy teljesítse a kijelölt határidőt, a megjelenést követően pedig olyan sebes, szinte naponta-kétnaponta érkező javításrohamba kezdtek, aminek hatására a tesztelés első órája után úgy döntöttem, inkább kivárom a végét.
A Remothered ugyanis 2018-ban egy váratlan meglepetés volt, egy ötletes, kreatív, klasszikus filmeket (konkrétan több elemében A bárányok hallgatnakot) idéző indie horror, érdekes történettel, és meg akartam adni az esélyt, hogy abban a formában tesztelhessem és értékelhessem, ahogy azt a fejlesztők eredetileg szerették volna. A várakozás pedig meg is érte és nem is: ugyan rengeteg, rengeteg hiba javításra került, és mostanra mérföldekkel szórakoztatóbb játékról van szó, mint megjelenésekor, maradt még pár elem, amit nem hiszem, hogy a közeljövőben megváltoztatnak majd – ráadásul a játékmechanikákon felül is maradt pár kifogásolható részlet.
Egy kis gyorstalpaló (a játék indításakor eleve választhatunk egy elég spoileres összefoglaló videót az első részről, így akinek az esetleg kimaradt, ugyanolyan ismeretekkel kezdhet bele a folytatás végigjátszásába): a Remothered trilógia középpontjában három, szinte egyformán tébolyult család, a Fentonok, a Wymanek és az Ashmannek állnak, akik egy speciális, molylepkékből kinyert drog révén megalkották a pszichoterápiás csodagyógyszert, a Phenoxylt, ami lényegében egy intenzív, kontrollált agymosás révén képes elnyomni és törölni használója traumatikus emlékeit. Sajnos a kísérlet kudarcba fulladt, a Phenoxyl tesztalanyai (és néhány kivétellel készítői) ugyanis szinte kivétel nélkül megtébolyodtak, az ügyet, a rengeteg halált pedig minden erővel megpróbálták eltussolni. Az első részben főhősünk egy rejtélyes, Rosemary Reed álnéven bemutatkozó fiatal nő volt, aki 1992-ben megpróbálta kideríteni, mi történt Dr. Fenton nevelt lányával, Celeste-tel, kutakodása során pedig belekeveredett a Phenoxylt és a három családot övező borzalmas titkok, gyilkosságok és téboly hálójába. Kalandja végén azonban bizonyítékot szerzett rá, hogy Celeste valójában még élt, és sikeresen – bár valószínűleg emlékei nélkül – megszökött.
A második rész közvetlen folytatás helyett (bár váltakozó idősíkok révén időről időre Rosemary is felbukkan) a múltba kalauzol, a ’70-es évekbe, nem sokkal Celeste eltűnése után, és egy új főhősnővel indít, a tizenéves Jenniferrel, aki az Ashmann család által nevelt árvaként kezd dolgozni a hatalmas családi panzióban. Itt hamarosan szintén szembekerül a Phenoxyl-kísérletekkel, a molylepkék okozta őrülettel, az első rész ikonikus borzalmával, a Vörös Apácával, egy újabb rémség, a Porcelán nevű maszkos, fantomszerű gyilkos társaságában. Jennifer azonban különleges, és képes a Phenoxylt termelő lepkéket a saját előnyére fordítani, különböző képességekre téve szert, amelyekkel felveheti a harcot támadóival és megpróbálja kideríteni az Ashmann család titkát.
A fő inspiráció Thomas Harris Hannibal-regényei mellett ezúttal érezhetően Dario Argento klasszikus Phenomena című filmje volt (ami érdekes módon a szintén legendás Clock Tower című horrorsorozat egyik fő ihletője is), ám a készítők mintha ezúttal jóval kevesebb eleganciával nyúltak volna mind az inspirációkhoz, mind saját mitológiájukhoz. A cselekmény tempója egyenetlennek és elkapkodottnak érződik, a Broken Porcelain számos alkalommal akár tanítópélda is lehetne, hogyan kell drámai pillanatokat és csavarokat olyan hatástalanul tálalni, mint egy ’70-es, ’80-as években összedobott olcsó eurotrash horrorban. Bizonyos motívumokat pedig lehet, hogy nem ártott volna inkább a tervezett trilógia harmadik részére tartogatni. Ráadásul a történet prezentációja is hagy maga után némi kívánnivalót, hála a néha még mindig bugos karakteranimációknak, aminek eredményeképp az NPC-k mozgása gyakran természetellenesnek érződik, szájmozgásuk pedig mintha teljesen más szöveget követne a felolvasotthoz képest. A dolog különösen azért érthetetlen, mert a Tormented Fathersben ilyen jellegű problémák nem jelentkeztek.
De hasonló a probléma az alapvető játékmechanikákkal is. A moth key nevű tárgyakért cserébe fokozatosan megnyitható molylepke-képességeken, egy komplexebb crafting-rendszeren, és néhány fegyverként is felfogható, ám a stalkereknek keresztelt ellenfelek ellen szinte hatástalan (hacsak nem a hátuk mögé settenkedve, lesből támadunk rájuk) tárgyon kívül a játékmenet szinte megegyezik az első részével. Minden pályaszakaszon különböző tárgyakat kell összeszednünk és fejtörőket megoldanunk, miközben egy vagy több tébolyult gyilkos kutakodik utánunk, akik elől bujkálnunk, illetve ha észrevesznek, menekülnünk kell, életerőcsík helyett pedig állapotunkat főhősünk látható sérülései és mozgása jelzi. Ám hiába működött mindez közel hibátlanul a Tormented Fathersben, a Broken Porcelain még a javítássereg után is csak annyit ért el, hogy legalább unfairnek és frusztrálónak nem éreztem, ám időről időre változatlanul produkált kiábrándító hibákat. Az üldözőm keresésem közben hol megállt egy ponton, hol inkább visszatért az őrposztjára miután elfutottam mellette, ahelyett, de egy jól ütemezett ajtónyitás, majd -zárás kombinációval valahogy sikerült még egy nyílászárót is az éterbe annihilálnom.
Így hiába jobb a helyzet, mint az eredeti, október végi megjelenéskor, sajnos a Remothered: Broken Porcelain egy lényegesen gyengébb eresztés lett, mint a Tormented Fathers, és teljesen értetlenül állok a jelenség előtt. A koronavírus tett be a fejlesztés végének? Miért nem halasztották el (ahogy azt a játékipar jelentős része tette az őszre szánt megjelenésekkel)? Miért kapkodtak ennyire a csavarokkal, nagy leleplezésekkel? Miért nem tudták működésre bírni azokat az elemeket, amelyek az első részben hibátlanul működtek? Csak remélni tudom, hogy még mindig jönni fog pár javítás, esetleg egy újrakiadás, amelyek tovább igazgatják a játékelemeket – és bízom benne, hogy a harmadik, elméletileg befejező rész, ha megérkezik, tanul a Broken Porcelain hibáiból, amelyek fényében inkább csak a széria rajongóinak ajánlanám jelen formájában.
