Az Enter the Gungeon egy piszkosul addiktív és nehéz indie cím volt, rengeteg órát beleöltem titkai felderítésébe, mire megöltem minden lehetséges módon a Múltat. A ténykedésnek hála az idő szövete megsérült, a Gungeon elkezdett szétesni. Először bejutottunk, de most valahogy ki is kéne kecmeregnünk onnan. Egyszerű, de zseniális mellékzönge keretein belül megérkezett konzolokra is az Exit the Gungeon.
A Fegyver kazamatából kikecmeregni kevesebb időbe telik, mint annak legmélyére lejutni, azonban nagyobb vesződséggel is jár. Sok téren egyszerűsödött a program, lecsökkent a fegyverek és a megszerezhető fejlesztések, valamint tárgyak száma az első részhez képest. Egy „dimenzióval” kevesebb játéktérrel kell megbirkózni, de ez magában hordozza a kitérésre használható tér lecsökkenését is. Míg az Enterben szintenként hatalmas bejárható szobahálózatok voltak rejtett járatokkal, addig az új felvonásban apró liftek és többnyire szűkös küzdőterek dominálnak. A játszható karakterek alapfegyverei fontos részét képezték a korábbi epizódnak, míg itt a randomizált áldás, amit elég sűrűn a fegyverre kapunk, felesleges tényezővé avanzsálja a kezdő mordályokat. Marad tehát a kinézet és az egyéni alapképesség alapján választás, meg persze a szereplőkre jellemző útvonalhálózat (a már végigjátszott karakterútvonal a menet megkezdése előtt kiválasztható más figurákkal is). Az NPC-ket itt is ki kell szabadítani, hogy a megsemmisülés peremén álló Gungeon váróterme benépesülhessen, és így értékes segítőtársakat lehessen verbuválni. Főként tárgyakat és gyilokeszközöket vásárolhatjuk meg tőlük, mellékküldetésekként pedig különféle földi javakat kérnek, amiket minijátékokból tudunk megszerezni. Az Exit the Gungeon inkább spin-off, mint valódi folytatás, kár is lenne összehasonlítani a két játékot.
Kombóalapú harcrendszerre épít az alapkoncepció: minél ügyesebben taktikázunk a golyózáporban bekapott találatok nélkül, annál értékesebb jutalmakhoz és erősebb fegyverekhez juthatunk hozzá. Minden kombónövekedés után áldásként instant új gyilkolóalkalmatosság kerül a kacsónkba, amelyek más-más sebességgel és módon működnek. Folyamatosan változik így minden, ha megsebződünk, nullázódik a számláló és építhetjük újra tűzerőnket, természetesen így tovább csereberélődnek stukkereink. A fixállt módban a jutalomképességek helyett eshetnek fegyverek (akár 8 különböző is), amelyeket fixen ki lehet cserélni a random örök töltényesre bármikor, de ezekhez lőszert magunknak kell biztosítani (vásárolni az amúgy is szűkös keretből). A kipróbált körök alapján pedig sokszor ragadt a nyakamon béna vagy gyenge fegyver, ami helyett szívesebben fogadtam volna valami hasznos fejlesztést inkább.
A főellenségharcok frankók, és most is bizarr módon epikusak, de a szoftver betanulási ideje több, mint elődjénél volt. Az alap gurulás mellett a levegőben töltött idő alatt sebezhetetlenné lehet válni, a sima ugrást még egy plusz levegőben vetődéssel is meg lehet fűszerezni. Azonban jóval védtelenebbnek éreztem magam itt eme körülmények között, mint az Enter the Gungeonben a szilárd talajon szaladgálva. A jófajta golyózáporokban néha csak imádkoztam, hogy a kitéréseim után ne essek rá a bántó lövegekre. Végszükség esetén használhatjuk mentőövként a vaktöltényeket, így párszor megmenekülhetünk a bekapott sebzéstől vagy a biztos haláltól. Tetszetős a liftek sokszínűsége, az irányítható figurák útvonala valóban eltér. Akadnak tréfás leszakadó platformok, amelyeket pofákat vágó lufik tartanak és kidurrannak, ezáltal csökkentve a játékteret. Máskor jeges kockákat kell kerülgetni nyomógombokra állva, vagy csupán kikandikáló ellenfeleket kell súlyunkkal visszatömködni nehezítésként. A pihenőhelyiségekben vásárolhatunk be, majd utunkat folytatva egy rövid szakasz után következik egy főnök. Öt ilyen szegmensből áll egy menet; ha nyertünk, hőseink elmenekülnek, majd az időanomália végett következhet az újabb kör. A megtalált/vásárolt tárgyak bekerülnek a következő menetbe, így hódolva az RNG istenének. Ez a véletlenszerűség jellemző lesz az egész játékra: ügyességünk mellett sok múlik a szerencsés véletleneken is.
A program képi világa hasonlóan lehengerlő, mint elődjének. Nagyon jól áll neki ez az egyedi, bájos külcsín. A zenék hozzák a megszokott színvonalat, és a fegyverropogás, valamint a hangok is szépen duruzsolnak. Sok régi arc köszön vissza, jók a poénok és az utalások is az elődre. A random fegyóváltogatást nagyon szokni kell az elején, és 100+ óra Enter the Gungeon-ozás után picit zavaró is volt. Sokkal rövidebb egy-egy menet, de valamivel nehezebb is a feszessége miatt, a lövedékek kikerülését sem éreztem több sikeres kimenekülés után sem magaménak. Szűkösnek éreztem az harctereket, illetve picit kevésnek is, de ettől függetlenül jó a stuff és játszatja magát, de hamarabb rá lehet unni, mint elődjére.
Ha tetszett az Enter the Gungeon, akkor az Exitnek is adj egy esélyt bátran, az árszabása is méltányosabb, mint testvérének volt a megjelenésekor. Bővítmények várhatóak, amelyekben remélhetőleg titkos szobák és főnökharcok is helyet kapnak, ezek nagyon hiányoztak most.
