Idén ősszel elstartoltak az újgenerációs konzolok, de meglehetősen kevés tartalommal. A Sony még ugyan szállított is friss címeket a PlayStation 5-re várakozóknak, ám a Microsoft a belsős fejlesztések teljes mellőzésével küldte boltokba az Xbox Series gépeket. Már a tavaszi nextgen játékshow-jukat is a third party fejlesztők köré építették fel a redmondiak, valamelyest rájuk hárítva a szoftverellátás biztosítását – ebben a műsorban debütált a Call of the Sea is. A játék kiadója pedig az a Raw Fury, akik az elmúlt hónapokban rengeteg friss megjelenésüket (Star Renegades, GONNER2, Night Call, West of Dead) adták be a „közösbe”, vagyis tették elérhetővé a Game Pass rendszerében, valamint szintén tőlük várjuk immár harmadik éve rendületlenül a The Last Night érkezését.
A Call of the Sea is beleillik a sorba, vagyis már megjelenése napján letölthetővé vált az említett szolgáltatás keretein belül, de valamiben mégis különbözik a többi címtől. Mégpedig abban, hogy más konzolplatformra nem jelent meg, csak Xboxra (PC-re azért kijött). Szerencsére azonban a Microsoft üzletpolitikájának jegyében ez nem csak az új konzolokat jelenti, hanem az Xbox One tulajok is ugyanúgy élvezhetik a játékot. Nem is lett volna indokolt a lépés ellenkezője, hiszen a kiadóhoz híven egy ízig-vérig indie fejlesztésről van szó (amely a találó nevű spanyol Out of the Blue első munkája), és amellett, hogy nagyon stílusos a látványvilág, amit elénk tár, nem izzasztja meg a processzorokat és videokártyákat.
Egy puzzle-feladatokkal megtűzdelt narratív kalandjátékkal van dolgunk, ahol nincs harc vagy akció. A készítők saját bevallása alapján a Firewatch és a Myst szolgált többek között ihletésűl, és ez a két példa nagyon is jól lefesti, hogy mit várhatunk. Rengeteg mászkálást, olvasgatást, no meg fejtörőket minden mennyiségben. Ha pedig azt is hozzáteszem, hogy a sztori megírásakor H.P. Lovecraft volt a példakép, akkor sokan esetleg horrorelemekre is számítanának. Ne tegyék, mert a Cthulhu-mítosz inkább a lényeivel és világával volt hatással a Call of the Sea-re. A feszültség ugyan gyakran tapintható, a halál és borzongás sincs nélkülözve, de a játék egészen más szemszögből dolgozza fel a témát, nem öncélú ijesztgetéssel.
Norah Everhart egy titokzatos betegségben szenved, amely ráadásul családi örökség, így régi koloncként keseríti életét. Mivel az orvosok rendre tanácstalanul tárják szét a karjukat, férje, Harry ígéretet tesz, hogy maga oldja meg a dolgot, ezért kutatóexpedícióra indul egy misztikus szigetre Tahiti környékén, ahol a megoldás kulcsát sejti. A fiatal pár levélben tartja a kapcsolatot (a múlt században, a harmincas években járunk), ám a válaszok elkezdenek elmaradozni a férfi részéről. Amikor Norah egy napon egy rejtélyes csomagot talál a házuk ajtajánál, aggódva elhatározza, hogy élete párja után ered. A pakk ugyanis egy szépen kidolgozott törzsi kést és egy fotót tartalmaz rég nem látott hitveséről.
Miután egy hosszú hajóút végén megérkezünk a helyszínre, egyből elénk tárul a festői környezet. Egy gyönyörű, dús növényzettel megáldott trópusi sziget, amely színes virágaival egész elfeledteti, hogy milyen okból is érkeztünk ide. A játék grafikai stílusa kissé stilizált, rajzolt hangulattal bír, ami nagyon is jól illik a történethez. Belső nézetet kapunk, ami segíti a jobb beleélést, illetve szintén ezt a célt szolgálja Norah folyamatos narrálása is. Cissy Jones (Firewatch, The Walking Dead, Life Is Strange) remek választás volt a szerepre, kellemes orgánuma és remekül megírt dialógusai abszolút átadják, mennyire kötődik a férjéhez, valamint segít hitelesen átadni azt az érzést, hogy ő is akkor szembesül a történésekkel, mint amikor mi.
A szigeten ugyanis megtaláljuk a Harry vezette expedíció nyomait, és a különféle táborok maradványai közt kutatva egyre inkább körvonalazódni látszik, hogy a kutatók egy letűnt civilizáció nyomaira bukkantak. Mindezt abból a rengeteg iratból, levélből, fényképből tudjuk kideríteni, amelyek hátramaradtak. Továbbá egy rakás feladványt is meg kell oldanunk, amelyek a továbbhaladás kulcsát jelentik, és amelyeket az előttünk haladók is megtettek, ezért sok tippet fogunk találni hozzájuk. A feladványok nem igazán nehezek (az egyszerű kirakóstól a kicsit összetettebb párosításokig terjednek), kellő olvasgatással és gondolkodással könnyen rájuk lehet hangolódni. Igaz van egy-kettő, amely csavaros észjárást kíván, például a véghajrában idegen nyelv megfejtését fókuszba helyező feladványt a mai napig nem értem, pedig valahogy túljutottam rajta.
Az irányítást abszolút észszerűnek és kényelmesnek mondanám, egyedül talán azzal gyűlt meg a bajom, hogy a haladás, de még a futás sem tűnt elég gyorsnak. Technikai oldalról viszont sajnos vannak kivetnivalók. Az egyik a popupok rendszeres jelenléte (némelyik tereptárgy vagy objektum kicsit későn rakódik ki a képernyőre), de ez a grafika sajátossága miatt nem annyira zavaró, továbbá nem annyira gyakran jelentkezik. A harmadik és ötödik fejezetben átélt grafikai szaggatás sokkal kellemetlenebb, ezek a settingek (az egyik éjszakai esős, a másik vízalatti) valószínűleg kicsit jobban megdolgoztatják a hardvert, gondolhatnánk, de a probléma nemcsak a tesztre használt Xbox One verzióban, de a sokkal erősebb Series X-en is jelentkezik. Remélhetőleg patch-csel megoldják majd a készítők.
A Call of the Sea mindössze hat fejezetből áll, és nagyjából 4-5 órás hosszával kellemes kikapcsolódást nyújt. A feladványok izgalmasak és érdekesek, lekötik az ember figyelmét, sőt akár olyanokat is bevonzhatnak, akik alapjában nem játszanak videojátékokat. A sztori pedig a setting ellenére is egy kellemes, érzelmes történetet mesél el, megmutatja, hogy milyen is, amikor két ember valóban szereti egymást, és mi mindent hajlandóak ezért megtenni. A végső döntésed akárhogy is alakuljon, mindenképp nézd végig a stáblistát!
