A THQ Nordic kiadói tevékenységével a dolgok jelenlegi állása szerint egyszerre nyertek a mezei játékosok, a kevésbé ismert, akár tíz éve hanyagolt franchise-ok rajongói, és azok a fejlesztőcsapatok is, akik a támogatásnak hála beállhattak a AAA és az indie kategóriák közé, és néha egészen érdekes és egyedi ötletekkel kísérletezhettek el. Közéjük tartozik a Gunfire Games csapata, akik 2018-ban még a Darksiders III-nak köszönhetően élvezhették a rivaldafényt (vagy szenvedhették a Joe Madureira jellegzetes stílusának hiánya és a korábbi részek helyett inkább soulslike motívumokra hajazó játékmenet miatt a kritikusok ostromát), majd ezt egy évre rá meg is fejelték a Perfect World kiadói gondozásában megjelent Remnant: From the Ashesszel. A Remnant pont megfelelően kombinálta a soulslike és looter-shooter műfajok elemeit (valamint hasznosított újra egy nagy adag vizuális elemet a csapat korábbi játékaiból), hogy egy kimagaslóan szórakoztató és addiktív (néha kissé frusztráló) élmény legyen, a csapat pedig azóta sem hagyta kihülni az izzó vasat: két sikeres DLC után 2020 végére még egy előzményt is kerekítettek hozzá Chronos: Before the Ashes címen.
A kerekítés azonban nem teljesen nulláról indult: a Chronos eredetileg a csapat egy 2016-ban megjelent VR-játéka volt, amelyben fantasy dimenziók között utazó hősünknek egy hatalmas sárkánnyal kellett megmérkőznie, természetesen a csapattól megszokott soulslite játékmenet szerint, illetve a korai túlélőhorrorokat idéző rögzített kameranézetekkel. A Before the Ashes mindössze kibővíti a receptet pont annyi új motívummal, helyszínnel és narratív elemmel, hogy valamennyire kapcsolódjon a Remnant világához, és működjön annak előzményeként.
Ez a bővítés sajnos nem sikerült a legsimábban, bár a történet szerint a Remnant eseményei előtt barangolunk a labirintusban, valamint a prológusban és a végigjátszás során is felbukkannak ismerős elemek, helyszínek, ugyanakkor a játékidő nagy részében ha nem tudom előre, hogy a játék kapcsolódik a Remnanthoz, legfeljebb az ismerős, vörösen izzó mentési pontok, a sárkánykövek utaltak volna rá. Lényegesen más hangulattal és atmoszférával operál ez a játék, nem mellesleg sokkal könnyebb és rövidebb is a (fogadott) nagytestvérnél, valószínűleg a VR-os örökségnek köszönhetően. A Remnanthoz hasonlóan karakterünk halálakor például nem veszítünk el semmit, és holttestünkhöz sem kell visszarohangálnunk, az igen gyakori szintlépések esetén viszont a tapasztalati pontokat bármikor eloszthatjuk a játék menüjéből is (amelynek előhívása szintén jelentős könnyítésként szünetelteti a játékot).
A Chronos: Before the Ashes talán legegyedibb felmutatott eleme, hogy névtelen főhősünk a történet szerint minden elhalálozása esetén kivetődik a labirintusból, és csak egy évvel később próbálhatja meg ismét a sárkány megölését, annyi könnyítéssel, hogy tárgyait megőrizheti, a leölt főellenfelek halottak maradnak és útját a már elért sárkánykövek bármelyikétől folytathatja. Ez az évenkénti ciklus több elemre is hatással van: egyrészt az ellenfelek és gyógyító tárgyaink is csak elhalálozáskor töltődnek újra, a sárkánykövek érintésekor nem, utóbbiak a Remnanttal ellentétben nem szolgálnak más célt a mentésen és a fast travel rendszer állomásain túl. Másrészt, ahogy karakterünk öregszik, egy idő után képességei és hatékonysága is változik, az idős főhős például már nem is oszhat tapasztalati pontot az ügyesség és erő kategóriákba, kizárólag a mágikus tudásra és a kitartásra (a játék rendszereinek egyszerűségét jól tükrözi, hogy a karakter szintlépése mindössze annyiból áll, hogy ebbe a négy kategóriába oszthatjuk el a kapott pontokat), valamint minden kerek évszám elérésével választhatunk egy permanens, egyes tulajdonságainkat hosszú távon meghatározó perköt is.
Ám ez a rendszer sem tudta megmutatni igazán az erejét, hacsak nem haltam meg párszor szándékosan, ugyanis az alapértelmezett Adventure nehézségi szinten gyakorlatilag a játék feléig úgy jutottam el, hogy karakterem még csak alig 25 éves volt (megkockáztatom, hogy ha a legkönnyebb Casual szinten futok neki, talán a 21. év betöltése előtt végzek az első két főellenféllel). Elhalálozások és combos ellenfelek helyett sokkal nagyobb kihívást nyújtott a kamera, amely talán a VR-os örökség hozadékaként néha nagyon kellemetlen szögekbe tudott beakadni, és pont a játéktér lényeges részeit takarta ki előlem, illetve a kalandjátékokat idéző tárgykeresés, amely néha egészen kellemes és kreatív feladványokat támasztott, néha viszont már-már frusztrálóan sokáig kellett oda-vissza rohangálnom a már ellenfelektől megtisztított pályán, mert szem elől tévesztettem egy tárgyat, vagy nem tudtam, pontosan hogyan kell megoldani egy adott feladványt.
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a Chronos: Before the Ashes rossz vagy akár középszerű játék, illetve hogy nem szórakoztam vele jól: a hangulata nagyon kellemes, év végén, bejglikómában pedig kifejezetten megnyugtató és kikapcsoló élmény volt egy egyszerűbb, könnyedebb soulslite játékkal elütni az időt. Ugyanakkor ne várjatok tőle sokat, legfőképp nem a Remnanttal vetekedő játékélményt és játékidőt. Azt azonban meg merem kockáztatni, hogy a 2016-os VR változatnál egy lényegesen kerekebb, kiforrottabb verzió, így ha valaki azzal szemezett eredetileg, garantáltan nem fog csalódni.
