Emlékszem, annak idején, az ezredfordulón, mekkora sikert aratott gamer körökben a dán IO Interactive akkoriban forradalminak számító lopakodós játéka, a Hitman: Codename 47 – de hát ki is ne emlékezne idehaza a számunkra ikonikus, budapesti pályára? Maga a stílus nem volt már új, hiszen Hideo Kojima Metal Gear szériája, vagy a szép emlékű Looking Glass Studios Thief sorozata már évekkel azelőtt útjára indult, de a történet és a körítés miatt mégis az újdonság varázsával hatott ez az alkotás. A játékból sorozat, majd később franchise lett, amely immár bő két évtizedes múltra tekinthet vissza.
A videojáték-széria ötödik epizódja, a Hitman: Absolution után hosszabb szünet, no meg kiadóváltás következett, amit követően 2016-ban jelent meg a World of Assassination reboot-trilógia első darabja, amelyet mindennemű különösebb faxni nélkül csupán Hitman címre kereszteltek. Az ebben megkezdett, epizodikus jelleggel vezetett történet a 2018-as Hitman 2-ben folytatódott, és az a nemrégiben piacra került befejező epizóddal, a Hitman III-mal kerül lezárásra.
Az előző részeknél jóval komorabb hangulatú játékban kedvenc vonalkódos tarkójú bérgyilkosunk, a 47-es ügynök és összekötője, Diana Burnwood, az International Contract Agency (ICA) leghalálosabb párosa egyre mélyebbre merülnek az eredeti munkaadójuk, és a világ kerekét mozgató „legfelső tízezernyi” pénzembert tömörítő Providence nevű szervezet szövevényes ügyei alkotta hálóba. Az események ott kezdődnek, ahol azok az előző program végén befejeződtek, így immár renegát ügynökként gyerekkori barátunk, Lucas Grey támogatásával indulunk neki a Providence-t alapító három család lefejezésének. Természetesen a dolgok koránt sem mennek egyszerűen, és a nagyon erős, fordulatos történet számos csavart véve ér el a 2016-ban indult sztori végkifejletéhez.
A Hitman 3-at kifejezetten egy régimódi, hamisítatlan egyszemélyes kalandnak szánták.
A Hitman 3-at a dán srácok és lányok kifejezetten egy régimódi, hamisítatlan egyszemélyes kalandnak szánták. Ezt egy rettentően jól megírt történettel felvértezett kampánnyal, és az eddigi multiplayer játékmódok szervereinek tavaly nyári lezárásával is megtámogatták, így akik szerették az előző részek kooperatív mókáit, azok most csalódni fognak, bár kárpótlásul a megszerezhető trófeák, öltözetek és egyebek megmaradtak a programban.
A sztori során ismét igen egzotikus helyszínekre jutunk el, így tiszteletünket tesszük Dubai legmagasabb lakóépületében, a vidéki Angliában, Berlin külvárosában, Chongqing eső áztatta neonfényes utcáin, Mendoza szőlőültetvényes lankáin és a Kárpátok havas bércei között. Az adott célpontok kiiktatása mellett néha más feladataink is adódnak, amelyek között akad olyan, amit mintha egy jó kis kalandjátékból kölcsönöztek volna.
Eszköztárunk alapvetően maradt a régiben, de azért újabb nyalánkságok is adódtak. Ilyen kütyü kameránk is, amely amellett, hogy fotózhatunk és zoomolhatunk vele, no meg mindenféle jó kis szűrőn keresztül körbekémlelhetünk általa, fel tud törni elektronikus zárakat és komputer-terminálokat is. Ezt a cuccot alapból visszük magunkkal mindenhova, az előző részek pályáira is.
A Hitman 3 bár különálló epizódként is értelmezhető, ordít érte, hogy összepakoljuk az előzményekkel. Erre platformonként van lehetőségünk, és ahhoz, hogy a dolgok viszonylag simán menjenek, először egy IOI fiókot kell létrehozzunk, amelyet összeköthetünk valamennyi egyéb fiókunkkal. Nekem valamiért ez egyből a megjelenés után nem igazán akart sikerülni, és végül a PS Store-ban egy csak nagy nehezen megjelenő feloldókulcs segített benne. Annyit fűznék még ehhez a témához, hogy a hivatalos honlapon található instrukciók szerint a verzió sem mindegy (lemezes vagy digitális), hogy egyelőre valamennyi eredményünk elvész a harmadik epizódból, ha nem a sztori megkezdése előtt végezzük el a műveletet, illetve, hogy egyik jó barátomnak PC-n, minden előzetes hír ellenére simán sikerült plusz összeg kifizetése nélkül a Steamen megvásárolt első két játékot összeboronálnia az egyelőre Epic Game Store-exkluzív harmadikkal. A vesződés mindenképpen megéri, mert eredményeként a komplett trilógia a prológustól az epilógusig letolható egyszerre, egy helyütt, az igen tisztességesre dagadt, több tucatnyi helyszínt tartalmazó csomagban.
Tekintve, hogy nincs két egyforma végigjátszás, nem csekély a Hitman 3 szavatossága.
A kampány mellett az igazi ínyenceknek való, időlimites, spéci vendégkaraktereket tartalmazó Elusive Trargets mód, az egyszeri játékost számos nehezítéssel és korlátozással megáldó Escalations mód, az amolyan küldetésszerkesztő-féleként funkcionáló Contracts, és az immár csak egyszemélyes Sniper Assassin mód is gazdagítja a repertoárt azok valamennyi tartalmával (pályák, miegymás) mellett. Természetesen az első két epizód spéci kiegészítői is bekerülnek a játékba, amennyiben megvásároltuk azokat. Tekintve, hogy nincs két egyforma végigjátszás akkor sem, ha ugyanazon úton-módon próbálkozunk, azt gondolom, igen komoly kis pakkot kapunk a pénzünkért, amelynek nem csekély a szavatossága sem.
A készítők saját fejlesztésű Glacier grafikus motorja még mindig brutálisan jól muzsikál. Az összes helyszín borzasztó részletes, mindegyiknek megvan a maga külön hangulata, és az egyes pályák nagyon jól és élethűen kidolgozottak. Szakmabeliként nem tudtam nem észrevenni az adott országra/klímára jellemző növényzetet, a beltéri zöldfalakat, vagy a többi, a legapróbb szösszenetekbe belemenően kidolgozott apróságot, amelyek mind belejátszanak az autentikus hangulat megteremtésébe. A helyszínek ezúttal is élnek, az emberek teszik a dolgukat, és minden úgy fest, illetve hangzik, mintha valóban ott lennénk, vagy ahogy azt elképzeljük. Végre az átvezetők is animáltak, nem állóképekkel mesélik el a sztorit, ámbátor ily módon talán ez az egyetlen része a játéknak, ami nem egységes. A látvány mellett a hangok és a zenék is borzasztó jól illenek a programhoz (ahogy kisebbik lányom megfogalmazta, „olyan parás” a muzsika), azok remekül festik alá vagy teremtik meg a hangulatot mind a helyszínekhez, mind az eseményekhez. A zenékért ismét az előző két program komponistája, Niels Bye Nielsen felelős, aki megint csak alaposan kitett magáért.
Azért természetesen nem minden csupa szép és jó, így sajnos még mindig felfedezhetők az unalomig ismert bakik, mint az egymásba lógó tárgyak, a levegőben álló emberek vagy a hajmeresztően irreális fizikai modell. Nem tudom, hány bit meg mennyi RAM és milyen hardver kell majd ahhoz, hogy ezek végre eltűnjenek a videojátékokból, de egyelőre sajnos, ha tetszik, ha nem, jelen vannak – nem csak itt, szinte mindenhol. No de a játék minden buta bug ellenére gyönyörű, és remekül fut PlayStation 4 Slim gépeken is. Én a menüben nem szabályoztam a maximális fps-t 30-ra, és engedtem a 60-at is, megkockáztatva az időnkénti nagyobb visszaeséseket, de szerencsére csak nagyon ritkán, sűrű helyszíneken találkoztam velük, és akkor sem volt zavaró a dolog.
Mind a megvalósítás, mind a játékélmény iszonyat jó.
A játékmenet maradt a régi kerékvágásban, ami az átvihető tárgyak és öltözetek jóvoltából mintha csak egy végből lenne szabva. Sajnos ez azt is jelenti, hogy a véletlenek kvázi hiánya, az egyes NPC-k saját, adott útvonala még mindig maradt, így, ha rajtakapnak valamin minket, biztosak lehetünk benne, hogy nem néztünk körül elég alaposan. Az MI sem a legpallérozottabb, és akad bőven butaság, amit ki lehet majd javítani egy esetleges folytatásban, de szerencsére ezek inkább bosszantó apróságok, mintsem komoly dolgok. Nálam összesen egyszer fagyott ki a játék, és egyszer akadt meg egy öt centis szintkülönbségben úgy emberem, hogy vissza kellett töltenem az előző mentett állásomat, de ezek nálam még belefértek a magam szabta hibahatárba. Összességében mind a megvalósítás, mind a játékélmény iszonyat jó, amelyek fényét kicsit elhalványítja ugyan néhány blőd apróság, de szerencsére nem csúfítja el azt.
Külön szeretnék szólni a VR módról, amely egyelőre PlayStation 4-exkluzív funkció, így az csak a Sony vasain érhető el – ami azt is jelenti, hogy PS5-ön is csupán a PlayStation 4 változat le-, illetve betöltésekor, és csak akkor, ha rendelkezünk a PS VR headset megfelelő PS5-ös adapterével. A játék tehát jelenleg a mai egyik leggyengébb hardverű VR szemüvegen futtatható csupán, és ott sem használja ki a Move-kontrollerek adta lehetőséget, csak a DualShock 4 érzékelőit. Ügynökünk imigyen, jobb kezét fura módon folyamatosan előre nyújtva jelenik meg, és a billentyűzetkiosztás is más, mint a sima, kétdimenziós játéknál, ezért a tutorialt a veteránoknak is kötelező letolni újra, mielőtt belefognak ebbe a módba. A vezérlés a mozgásérzékelés és a billentyűhasználat fura elegyéből áll, amit bizony erősen szokni kell eleinte. A látványból is érezhetően sokat beáldoztak a fejlesztők a gyengébb vason való futtathatóság oltárán, így az alapverzióhoz képest a népesség jóval csekélyebb, a látótávolság jelentősen lecsökkent, és az effektek – a csillogás és a tükröződés – is mennek a levesbe. A grafika tud érdekes dolgokat produkálni, mint pl. a teljesen visszahajló „gumikéz”, és a képet is gyakran kell magunk elé kalibrálnunk, mert az sokszor csúszik el, de ez utóbbi jelen van tapasztalatom szerint erősebb VR eszközöknél is.
Nos, ennyit savazás után jöjjön az őszinte véleményem a VR módról: én még életemben nem láttam ilyen brutál jól kidolgozott, ennyire tartalmas, bennünket a virtuális valóság mezsgyéjére átkalauzoló játékot! Minden fent említett dolog eltörpül amellett az élmény mellett, amit ez a mód nyújt. Olyan dolgokat is észreveszünk, vagy megnézhetünk, amelyeket amúgy nem tudnánk. Beleshetünk az ablakokon, láthatjuk a bent száradó ruhákat, felnézhetünk a házak tetejére, kihajolhatunk a mellvédeken vagy a korlátokon, meghallhatunk olyasmit is, amit amúgy nem. Ugyanaz az utca, ugyanaz a beszélgetés teljesen más, amikor „benne vagyunk a játékban”, mint amikor csak elhúzunk két ember mellett. Oké, az is csak most tűnik fel igazán, hogy nagyon sok az ismerős fizimiska, és az ösztönünk is nagyon kevés dolgot mutat csak meg, de akkor is, valami hihetetlen, milyen jó így ez a játék! Arról nem is beszélve, hogy az ember százszor is meggondolja, kit mivel, mikor és hogyan akar elkapni.
Ez az a VR-élmény, amit kár lenne kihagyni.
Azt pedig nagyon nehéz szavakba önteni, milyen is az, amikor valakit olyan formában iktatunk ki, mintha valóban ott lennénk. Az adrenalin a fülünkön csorog ki, a szívünk pedig hevesen kalapál, miközben próbálunk odaosonni valaki mögé, vagy becélozni őt fegyverünkkel a giroszkóp segítségével. Fura, hogy a fejlesztők a PlayStation 4 élettartama vége felé, illetve a VR technológia piacra kerülése után jóval kezdenek el ráérezni az ebben rejlő lehetőségekbe, de lényeg, hogy valami jól érezhetően elkezdődött – ezt mutatja a Star Wars Squadrons VR módja is. A teljes játék végigjátszható ilyen módon, így az ember a mostani vesztegzár idején is eljuthat a világ számos pontjára, amelyek atmoszférája csak szuperlatívuszokkal említhatő. A Move-vezérlők inkompatibilitása furcsa, de lehetséges az is, hogy igazából egy jól kitervelt bétateszt folyik csak, miközben csendben készül a komolyabb eszközökre szabott változat, és akkor majd itt is változik a helyzet. Akárhogy is, a fent említett Star Wars: Squadrons mellett ez az a VR-élmény, amit kár lenne kihagyni!
Én idén talán ezt a játékot, a koppenhágai csapat reboot-trilógiájának záró fejezetét vártam a legjobban, és abszolút nem kellett csalódnom benne. A Hitman 3 gyönyörű, az akció adrenalinnal teli, a sztori jól megírt, a teljes játék nagyon egyben van, főleg az előző két résszel összetéve. A teljes trilógiára kiterjesztett VR mód pedig minden képzeletet felülmúló módon csúcs ebben az amúgy is remek játékban. Vannak persze bosszantó hibái, számos bug maradt benne, és sokat fel kellett áldozni a virtuális mód futtathatósága érdekében, de cserébe egy minden ízében a műfaj és a széria trónján terpeszkedő alkotást kap valamennyi régi és új rajongó. Mert bizony, aki ebbe belekezd, az azonnal függővé válik...
