Amikor az Olija először a látóterembe került, akkor őszintén az volt az első reakcióm, hogy „hű, ezek a pixelek picikét nagyok”. Aztán a második rögtön ezek után a déjà vu érzése volt – mintha már láttam volna ilyesmit valahol. A trailer egyes jelenetei ugyanis a legendás Another Worldöt idézték (például a ketrecben ülő magányos hős, vagy a vízbe csobbanó és ott lebegő karakterek), de a vizualitás maga is eléggé hasonló a maga minimalista, kevés színt használó stílusával. Talán azzal a különbséggel, hogy itt még nagyobbak a pixelek. Mintha nem is egy Amiga klasszikus, hanem egy C64-es játék landolt volna közöttünk egy fura időutazás révén 2021-ben.
A fenti hasonlóság persze nem a véletlen műve, hiszen a japán Skeleton Crew Studio igen nagy becsben tartja Éric Chahi remekművét, így alighanem a legendás játék előtti tisztelgésnek lehettünk szemtanúi. A dolog azonban itt nagyjából véget is ér, hiszen az Olija egy teljes más világot és más történéseket tár elénk. Itt is egy fantasy helyszínre érkezünk, de technikai vívmányok nélkül, és a készítőket inkább a keleti kultúra ihletette elsősorban. Igaz, a játékstílus valamelyest hasonló, ezúttal is egy akció-platformerrel akad dolgunk.
A főhős Lord Faraday, aki legénységével együtt hajótörést szenved, és a rejtélyes, továbbá ismeretlen Terraphage vidékén tér magához. A cél természetesen mi más is lehetne, mint a hazajutás, ehhez azonban előbb fel kell fedezni a környéket. A több szigetből álló táj azonban tartogat meglepetéseket. Egyrészt nem annyira barátságos helyiek lakják, akik a legénység egy részét is fogságba ejtik (őket is a mi dolgunk lesz kiszabadítani). Másrészt egy misztikus idegen faj sem nézi jó szemmel a ténykedésünket, különösen onnantól, hogy megszerezzük az egyik legfőbb „útitársunkat”, a mágikus szigonyt, ami nemcsak fegyverként, de a platform részeknél is nélkülözhetetlen lesz.
A túlélők tanyát vernek az egyik kietlen partszakaszon, ide térhetünk majd vissza portyáink után, hogy kicsit regenerálódjunk. Persze ahogy egyre több tagot szabadítunk ki a legénységből, egyre jobban be is népesül. Úgyhogy egy idő után van lehetőségünk kicsit tápolni karakterünket. Ez egyrészt nagyobb életerőt jelent, illetve a pályákon begyűjthető helyi valutából különféle fejfedőket is vásárolhatunk, amelyek mind valamilyen spéci tulajdonságot rejtenek. Az egyik például a környéken honos savas jellegű cseppek sebzését csökkenti, a másik meg mondjuk az ellenfelek leverése után energiát ad vissza. Rajtunk áll, hogy melyiket részesítjük előnyben, hiszen csak egy lehet rajtunk, és mind más taktikához hasznos.
A vidék nem túl terjedelmes egyébként, 8-10 szigetből állhat, ezeken fogunk bolyongani. Valóban a korábban már említett klasszikus akció-platformer élményt kapjuk: lesznek ugrálós, ügyességi részek, némi kulcs- és nyersanyag-gyűjtögetés, valamint rengeteg harc. A már említett szigony kettős funkciót lát el. Egyrészt a játék egyik esszenciáját adja, ugyanis a navigálást segíti erősen, hogy gyakorlatilag pár tereptárgyba (vagy ellenfélbe) akasztva megnyílik egy olyan lehetőség, amivel karakterünk odateleportál. Ez egy egészen újfajta haladási élményt ad, de bizony lesznek olyan szegmensek, ahol nagyon is erre épülnek a megoldandó puzzle-feladatok. Persze az eszköz fegyverként sem utolsó, de mellette azért kapunk egy sima kardot is, valamint idővel kerül egy shotgun és egy nyílpuska is. Utóbbiak között váltogathatunk, hogy melyiket használjuk, a szigony használatára azonban állandóan van lehetőség, külön gombot kapott a vele való támadás és az eldobás is (utóbbi az a már említett teleportáláshoz kell).
A logikai feladványok, illetve a megtalálandó dolgokhoz vezető utak nem túl bonyolultak, ahogy az alap ellenfelek sem jelentenek különösebb kihívást. A rendszerint szigeteket záró bossfightok már jóval összetettebbek, és szerencsére egy kis változatosságot is hoznak, de igazából csak a legutolsó nagy összecsapás során fogja elhagyni egy-két szitokszó az ajkunkat. A harc maga nem nagyon bonyolult, mivel csak két támadás gombunk van – egy a szigonynak, a másik meg minden másnak (vagyis ami épp a kezünkbe kerül). Kombólehetőségünk csupán annyi van, hogy számít, milyen távolságra vagyunk az ellenféltől, illetve hogy a támadás lenyomásakor milyen irányba húzzuk az analóg kart mellette. Ezen kívül a sikeres találtatok érnek még extrák, hiszen ha háromszor is hasznosan érünk célt, akkor kapunk egy negyedik, nagy impaktú ütést.
Az Olija a maga 4-5 órás hosszával inkább jelent egy kellemes kikacsintást, semmint tartalmasabb elfoglaltságot. A minimalista stílus és a rengeteg (meg nagy) pixel sokakat elijeszthet, a videojátékos veteránokban viszont kellemes nosztalgiát ébreszthet majd. Ha mindenáron hibát akarunk keresni, ez utóbbi lehet az egyik. Hiszen bármennyire is hangulatosra sikeredett a játék világát megkreálni ezen a stíluson keresztül, talán mintha egy kicsit túlságosan is elszaladt volna a ló a készítőkkel. Néha már ugyanis nem lehet felismerni bizonyos dolgokat, vagy csak szimplán nem lehet észrevenni a pixelesség miatt, szóval itt egy kicsit visszaüt a művészeti irány. A másik gondom viszont az volt, hogy jó párszor lefagyott a tesztelt Xbox One verzió, főleg a végső küzdelem során, ami bosszantó élményt jelentett (remélhetőleg hamarosan érkeznek a javítások).
Kisebb hibái ellenére abszolút ajánlott játék az Olija, hiszen a spanyolviaszt ugyan nem találja fel, de saját stílusával tisztelegve a régmúlt előtt, valamint jó pár ügyes gameplay húzással leköti az erre a zsánerre fogékony közönséget. Az ára sem vészes, így ha valaki könnyed hétvégi elfoglaltságot keres, ideális választás lehet.
