Az Electronic Arts 2016-ban keltett életre az Originals címkét. Céljuk az volt, hogy olyan kisebb, de ígéretes fejlesztéseknek adjanak otthont, amelyek mindenképp érdemesek a játékosok figyelmére. Ha rosszmájú lennék, most hozzátenném, hogy vezeklésül, hiszen a kiadóóriás sajtója évről évre rosszabb a különféle AAA fejlesztések botrányai miatt. De az az igazság, hogy az Originals valóban igazán jó címeknek adott támogatást. Olyan játékokat köszönhetünk a programnak, mint a két Unravel, vagy éppen az A Way Out.

Amíg azonban a főhősről folyamatosan letekeredő fonál, vagy a különös páros börtönből való szökése igen népszerű lett, addig más címeknek nem lett ilyen szerencséje. A Sea of Solitude esetében ez talán nem is csoda, hiszen igen komor témát dolgoz fel, amely vizualitását vizslatva is egyből feltűnik. A cel-shaded stílus és a vidám színes táj még akár hívogató is lehet, de a pusztán feketéből (és cseppnyi vörösből, ha a szemeket vesszük) felépülő főhős már körvonalazza, hogy ez nem egy könnyed platformjáték.
Kay egy képzeletbeli világ rabja, amely a másik oldalról szörnyekkel teli, és meglehetősen lehangoló tud lenni, amikor a vadabb arcát mutatja. A főhős útja változatos terepen vezet. Amikor nincs gond, akkor többnyire csónakkal haladhatunk mindenfelé a szép tájon, amikor viszont előtérbe kerülnek a gondok, akkor a víz elapad, a világ elsötétül, és gyalogos haladásra vagy úszásra kényszerülünk. A hangulatváltozások a sztori alakulásának megfelelően történnek, és Kay életének fő momentumai, visszaemlékezései alakítják. Olyan komoly témák kerülnek a középpontba, mint az iskolai zaklatás, valaki elvesztése, esetleg családi gondok és veszekedések.

A problémák mind egy nagy szörny képében manifesztálódnak, amely legyőzésével tulajdonképpen felszabadítjuk ezeket a rossz emlékeket, és haladhatunk tovább a pozitív irányba. Maga a játékmenet azonban igen egyszerű, és tulajdonképpen háttérbe kerül a mondanivaló mellett. Gyakorlatilag egy igen egyszerű akció-kalandban lehet részünk, de a tennivalók igen korlátozottak. Egy fénycsóvát fellőve mindig megtalálhatjuk az épp aktuális útirányt, amelyet nagyon egyszerűen lekövethetünk. Ugyanez a módszer néhány kisebb ellenfél legyőzéséhez is alkalmas, azonban nem harc ez, hanem annak egy rendkívül leegyszerűsített formája. Fő feladatunk pedig, hogy számos energiagömböt megtaláljunk, és a körülötte burjánzó negatív energiákat magunkba szívjuk és eltüntessük.
A Sea of Solitude eredetileg 2019-ben PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg, a mostani változat azonban kizárólag a Nintendo Switchet célozta meg, a nemrég Sony kötelékéből elszabadult, és időközben kiadóvá is avanzsált Quantic Dreams támogatásával. A Director's Cut gyakorlatilag a játék egyfajta felújítása, ami nemcsak üres marketing halandzsa, hanem valóban komoly változások is vannak. Egyrészt teljesen új szinkront kapott (ami sokkal jobban áll neki), valamint átdolgozták a scriptet, néhány átvezető is változásokon esett át, valamint kibővült, hogy a történet még jobban átjöhessen a játékosnak.

Sajnálatos módon amíg a mondanivaló további tuningot kapott, addig a gameplayhez és a grafikához szinte egyáltalán nem nyúltak a készítők, és megmaradtak az eredetit is jellemző apróbb hibák. A játék engine-je továbbra is hajlamos bizonyos textúrákat későn kirakni (igaz, ez kevésbé zavaró), a környezet sokszor kissé elnagyolt, és gyakran el tudunk akadni egy-egy tereptárgyban (nekem például pont a végjátékban sikerült csaknem menthetetlenül beszorulnom). Cserébe viszont kaptunk még fotó módot, és a mozgásérzékelés is támogatásra került.
Bármennyire is közhely, azt kell mondanom, hogy igen nehéz dolgom van az értékeléssel. A Sea of Solitude nem is annyira játék, legalábbis nehéz annak értékelni. Erre a készítők is rásegítettek azzal, hogy sokkal inkább fókuszáltak a mondanivalóra, mint magára a gameplayre. Ha valaki nem bánja, hogy olyan komor témákkal kell szembesülnie, mint a magány vagy a depresszió, továbbá el tudja fogadni a sztoriközpontúságot és az inkább jelképes játékelemeket, akkor mindenképpen tegyen egy példát, hiszen nem hétköznapi élményben lesz része. Igaz, az út az meglehetősen rögös, és nem csak a téma miatt, hanem mert bizonyos elemeket nem sikerült tökéletesre csiszolni.