H. P. Lovecraft művei népszerűbbek, mint valaha, és talán egyúttal félreértettebbek is, mint valaha. Bár lassan nem telik el hónap anélkül, hogy valaki nem adaptálná filmre, rövidfilmre az ikonikus kozmikus szörnyűségeket, vagy írna újraértelmezést, átértelmezést, folytatást egy-egy konkrét novellájához, sajnos fájdalmasan sokan feledkeznek meg épp a történetek mozgatórugójáról, a kozmikus horrorról, az emberi lét jelentéktelenségét kihangsúlyozó motívumról a több milliárd éves vagy egyenesen időn túli, elpusztíthatatlan rettenetekkel szemben. Az egyetlen fejlesztő által megalkotott, már első előzetesei alapján hihetetlenül ígéretesnek bizonyult The Shore pedig abba az igen érdekes és nehezen megfogható kategóriába esik, amely egyszerre találja el számos konkurensénél lényegesen jobban ezt az igen nagy kihívást jelentő elemet – és hagy mégis némi furcsa utóízt az alig két-három órás végigjátszását követően.
A felütés ugyanis egészen kiváló. Főhősünk, Andrew egy idős tengerész, aki egy rejtélyes, hátborzongató szigeten tér magához egy hajótörést követően, és a lányát próbálja megkeresni a számtalan hátborzongató legendával és rejtéllyel övezett nyomasztó sziklák között, amelyek fölé egyedül egy ódon világítótorony emelkedik. A parton borzalmasan összetört és szétszórt emberi csontok hevernek, az utolsó pillanataikban látszólag megtébolyodott többi hajótörött és a torony őreinek feljegyzései iszonyatos, természetfeletti borzalmakról árulkodnak, Andrew egyetlen segítőjének és kalauzának pedig egy fekete árnyalakként manifesztálódó rejtélyes lény bizonyul, akinek azonban megvannak a maga sajátos érdekei és kérései, amelyekben Andrewnak segédkeznie kell, mielőtt visszakaphatná a lányát.
Ezek a kérések és feladatok hősünket nemcsak a sziget különböző pontjaira kalauzolják, ahol embertelen teremtményekkel kell farkasszemet néznie és borzalmas, ősi erőket mozgásba hoznia, de időről időre egy tengermélyi, borzalmas, egyszerre eleven és élettelen helyre is elkalauzolják, amelynek felépítése, logikája és lakói is ellentmondanak a természet és a józan ész szabályainak, miközben hősünk minél nagyobb hatalomra tesz szert, látszólag annál kevésbé válik tetteinek urává, és inkább csak egyszerű bábbá a mérhetetlenül hatalmas és ősi erők kozmikus játszmájában.
A játéknak ez a szegmense pedig túlzások nélkül egyszerűen kiváló, tökéletesen egybevág azzal a hangulattal, amit az ingyenes demó alapján vártunk a The Shore-tól. Fantasztikus minőségben és látványosan mutatja be a kozmikus horrort és a különböző alaktalan, formátlan lovecrafti elemeket. Egyetlen negatívumként szinte csak a néha felbukkanó menekülős, illetve harcolós részeket tudom felhozni, amelyeket kissé frusztráló precizitással kell végrehajtanunk, ha nem akarunk az ősi borzalmak áldozatául esni, valamint egy-egy logikai feladványt, amelyek megoldása bár végül nevetségesen egyszerűnek bizonyult, akár tíz-tizenöt percnyi ide-oda rohangálást igényelt, mire megtaláltam a következő megkattintandó pontot vagy azt az egy tárgyat, amit elfelejtettem felvenni.
A The Shore utolsó negyede és fináléja azonban erős kívánnivalót hagy maga után. Nem igazán tudom, mi lenne a jó kifejezés rá, az elkapkodott vagy az antiklimatikus, illetve körül tudom-e írni eléggé anélkül, hogy spoilereznék, de a lényeg, hogy figyelembe véve az Andrew által átélt borzalmakat, és azt, hogy a lovecrafti entitások alapvetően mennyire távoliak az emberek gondolkodásmódjától, mennyire jelentéktelennek tekintik hozzájuk képest leírhatatlanul jelentéktelen és fiatal fajunkat, a finálé hordereje, grandiozitása az addig megkomponált kozmikus borzalom helyett inkább emlékeztetett egy kezdő Call of Cthulhu kalandmodulra, amelynek szerzője minél több mindent meg akart mutatni, és közben megfeledkezett mind a mértékletességről, mind a hangulatról.
Amiért nagy kár, ugyanis ha a befejezés jobb lenne, a The Shore még röpke játékideje ellenére is a lovecrafti adaptációk egyik emlékezetesebb, jobban sikerült példányaként vonulhatna be a nagy könyvbe, jelen formájában azonban sajnos „csak” egyetlen fejlesztő munkájához képest döbbenetes teljesítmény, számtalan kiválóan eltalált elemmel, de mindent összevetve sajnos feledhető és súlytalan lezárással.
