Azt már Mario óta tudjuk, hogy a videojátékhősök élete nem túl egyszerű, mert (spoiler?) a megmentendő hercegnő mindig egy másik kastélyban van. Sir Lovelot esete sem más, sőt a páncélos lovag annyira rosszul járt, hogy gyakorlatilag pályánként kosarat kap. Igen, ugyanis hiába mentünk meg a játék több mint 40 szintjén egy-egy királykisasszonyt, a következő mindig úgy indul, hogy dobva vagyunk, és vállalhatunk újabb veszélyeket egy talán sikeresebb kapcsolatért cserébe.

A fent nevezett Nintendo klasszikussal tehát több fronton is van közös pont, és ez nem csak a sikertelen csajozásban érhető tetten. Mindkét játék azonos műfajban indul, vagyis oldalnézetes, 2D-s platformerek, és jelen tesztünk alanya még abban is hajaz az olasz vízvezeték-szerelő kalandjaira, hogy elég erős pixelgrafikát vonultat fel. A vizualitás azonban olyannyira nem öncélú (pedig engem ki lehet kergetni a világból a szimplán hipszter felfogás miatt teljesen feleslegesen vagy pusztán anyagi megfontolásból ilyen műfajban induló alkotásokkal), hogy gyakorlatilag úgy érezzük, mintha visszautaztunk volna az időben. S ezt ne tessék rossz élményként felfogni, sokkal inkább jónak. Hihetetlenül hangulatos, ahogy a játék grafikája meg van alkotva, mintha csak egy Amiga klasszikust látnánk, a nagyképernyős megjelenítés pedig extra jó áll a játéknak. Aki vevő a retro élményre, az első látásra imádni fogja.
A játékmenet sem hoz igazán semmi újat, ebben is a régi klasszikusokra emlékeztet. Minden szinten ugyanaz lesz a dolgunk: megtalálni az aktuális megmentendő hölgyeményt, és egy szál virággal (amelyet szintén fel kell kutatni előtte) lenyűgözni, remélvén hogy nem kapunk útilaput a talpunkra. Menet közben persze változatos csapdák és ellenfelek keserítik meg az életünket. Ellenük egyetlen fegyverünk, hogy kis tűzlabdacsokat tudunk kilőni (ennek történelmi hitelességéről nem vagyok meggyőződve, de ugyan kit érdekel). Ahogy haladunk előre, egyre bonyolultabbak a feladványok, és jönnek be újabb játékmechanikák is: kapcsolók, víz alatt úszkálás, meg különféle eszközök, amelyekkel magasabbra tudunk ugrani.

Vannak azonban gyűjthető cuccok is (kacsák, gyémántok, gyűrűk) amelyek összeszedése úgymond ránk van bízva. A játék nem kéri számon rajtunk, de a trófeavadászok még úgy is rá fognak menni, hogy a platina eléréséhez szintén nem kellenek, mindössze egy csekélyebb mennyiség, ami mindenképp meglesz, mire a kaland végére érünk. A négy tájegység (11-11 szinttel) van annyira különböző, hogy ne legyen unalmas a helyszínek berendezése, a végső pályákon pedig mindig valami extra kihívást kapunk (az első három alkalommal egy óriási gördülő szikla elől menekülve kell teljesíteni a szintet, a legvégén pedig jöhet a fő boss). Ha igazán rá akarunk menni a 100%-os teljesítésre, akkor az sem mindegy, hogy hányszor halunk meg, valamint az egyes kihívások idejét is méri a játék, amivel a haverok előtt tudunk villogni (igaz, belső high score lista sajnos nincs, ami talán azért elfért volna).
Megmondom őszintén annak ellenére is remekül szórakoztam a Sir Lovelottal, hogy a játék igen rövid: mindössze pár óra alatt a végére lehet érni. A maximalistáknak ott a lehetőség a kimaxolásra, így mindenképp kitolódik kicsit a szavatosság, de azért egyes pályákkal (főleg a végén) a mezei játékosoknak is lesz pár nekifutásuk. Az egyetlen félelmem a teszt előtt az volt, hogy valami Dark Souls-féle nehézségű cuccal lesz dolgom, de ez alaptalannak bizonyult. Mint írtam, a kaland ugyan tud nehéz lenni helyenként, de semmiképp sem lehetetlen küldetés a teljesítése. Külön jópofa, hogy az elért progressünket (megölt ellenfelek, átbillentett kapcsolók) megjegyzi a játék, és mivel viszonylag sűrűn vannak checkpointok, nem is feltétlenül kell mindig az elejéről indulnunk.

Igencsak játszatja magát tehét a Sir Lovelot, és olyan szempontból is meg kell dicsérjem, hogy hihetetlenül ki van polírozva, nyoma sincs idegesítő irányítási hibáknak, vagy rosszul átgondolt, teljesíthetetlen feladatoknak. Élvezni fogjuk tehát a végső küzdelemig tartó utat, és ki tudja, talán páncélos barátunk is megtalálja az igazit.