Nincs annál idegesítőbb dolog, mint amikor egy dal bennragad a fülünkben, és akarva-akaratlanul azt dúdoljuk, még akkor is, ha nem különösebben rajongunk érte. Ennek megfelelően meglehetősen gonosz dolog tőlem Lionel Richie Dancing on the Ceiling című szerzeményét felemlegetni. Persze a „zenemű” stílusának nincs sok köze tesztünk alanyához, hiszen amíg a nyolcvanas évek egyik mindenki által ismert megaslágere egy vidám, bulizós nóta, addig a DARQ egy végtelenül komor, már-már morbiditásba hajló horror puzzle platformer.
Hogy akkor mi a közös pont? A játék főhőse, Lloyd pont ugyanúgy tud sétálni a falakon és plafonon, mint a zenész a fent említett videoklipben. A hasonlóság itt azonban meg is szűnik, hiszen a kopasz, kissé félszeg fiúcska inkább mintha egy rémálomban mozogna. Egy sötét, monokróm világ tárul elénk, amelyet legfeljebb néhol színesít egy-egy piros tárgy. Gonosz, fura lények lakják ráadásul eme tájékot – gramofon fejű tolószékes alakok vagy bekötött szemű, kissé oszlásnak indult zombik.
A történetről nem sokat tudunk meg, ebben és sok másban is (mint a már említett vizualitás) a Limbóra és/vagy Inside-ra hajaz a játék. A hét fejezet többsége ugyanabban a meglehetősen sötét, nem épp komfortos lakásban indul, ahol egyetlen dolgot tudunk tenni: álomba szenderülni a középen található ágyikóban, és nem éppen szépeket álmodni. Dolgunk végeztével pedig ugyanide térünk vissza, hogy újabb kalandra induljunk az álmok útján. Menet közben pedig áthágjuk majd a fizika, és azon belül is a gravitáció törvényeit.
Nemcsak a falakon és plafonon való járkálás lehetősége adott ugyanis, hanem kapcsolókkal átteleportálhatunk másik helyiségekbe is, vagy éppen az egyik pályán gyakorlatilag kitágíthatjuk a 2D-s világot azzal, hogy megforgatjuk a nézőpontunkat, és más oldalról tekintünk az adott helyszínre. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egyes helyszíneket (szintén kapcsolók által) egy alternatív, nagyon földönkívüli köntösben is meglátogathatunk (hogy olyan változásokat idézzünk elő, amelyek a rendes környezetben lesznek segítségünkre). Az interakció különféle tárgyakon keresztül (is) történik, de nem kell LucasArts kalandokra jellemző komplexitásra gondolni, mindössze pár dolgot kell begyűjtenünk a fejezetekben, hogy aztán a megfelelő helyeken használjuk azokat.
A játék gerincét viszont a különféle puzzle-k adják, amelyek egyszerű kirakóstól kezdve ügyességi feladványokon át klasszikus labirintus-feladatokig terjednek, persze megspékelve a gravitációt és a realitást meghazudtoló elemekkel. Szinte mindegyik hangulatos, ötletes darab, nincs ismétlődés, élvezni fogjuk a tennivalókat. Az egyedüli gond, hogy borzasztóan hamar véget ér a játék, gyakorlatilag egy üléssel végig lehet vinni, és még akkor sem töltünk majd vele 2-3 óránál többet, ha alaposan megfontolunk minden lépést, vagy kicsit ügyetlenebbek vagyunk a kihívásokkal szemben.
A DARQ ugyan nem friss játék, de ebben a formában először kerül a játékosok elé. A Complete Editon immár az új konzolokra (PlayStation 5 és Xbox Series X/S masinák), valamint Nintendo Switchre is kijött. Tartalmazza továbbá az eredeti kiadáshoz megjelent két DLC-t is, a Torony és Kripta elnevezésű bővítmények pedig meglehetősen extrém irányba viszik tovább az alapfelállást. Mindezt nem udvariasságból írom: egy igen meglepő újítást hoz mindkettő játékmechanika oldalról, de igen nagy spoiler lenne, ha elárulnám, miért. Úgyhogy csak annyit mondok, hogy érdemes azokat is letolni, maximum egy órával fogják meghosszabbítani a végigjátszásunkat.
A DARQ-ot bátran ajánlom a stílus kedvelőinek, vagy akik csak szimplán szeretik törni kicsit a fejüket, de nem riadnak meg pár lightosabb jump scare-től vagy a morbid környezettől. A kivitelezés pazar, nagyon igényesen van kidolgozva minden helyszín, és művészileg is süt róla, hogy nagyon gondos kezek rakták össze. Talán nem véletlen, hogy rengeteg díjat is kapott az Unfold Games munkája. Az egyetlen gond talán csak az, hogy épp akkor ér véget, amikor már belemelegednénk, illetve hogy pár helyszínre talán túl sokszor kell visszalátogatnunk.
