A 2D-s ikonikus platformer játékokra nagy szeretettel emlékszem vissza a 16-bites korszakból, de a modernkori próbálkozások között is akadnak gyöngyszemek. Megszámlálhatatlan órát eltöltöttem a PS3-as Rayman szoftverekkel, és talán azóta nem érkezett hasonló alkotás, ami kielégítené az igényeimet, azaz hogy legyen szórakoztató, de tartalmazzon elegendő kihívást, hogy ne unjak rá. Fel kell kötniük a fejlesztőknek a gatyájukat, hogy ezeknek megfeleljenek. A Kaze and the Wild Masks elég ígéretesnek látszott, így belevágtam, hogy kiderítsem meg tudja-e ugrani a szigorúan felállított mércém.
A játékmenet nagyszerűen idézi vissza a ’90-es évek platformjátékait (főként a Donkey Kong Country trilógiát), ami elsődlegesen az irányításban, valamint a pályák kialakításában és megvalósításában érhető tetten. Egyedi és változatos minden egyes szint, rejtett felfedeznivalókkal és fokozatosan nehezedő akadályokkal, de a legjobb szó az egészre talán mégis az, hogy „sokszínű”. Akár a gyönyörű hátterekről, akár az új ellenfelekről van szó, tényleg kellőképp változatosra sikeredett a paletta. (Amúgy leginkább zöldség rémségekkel fogunk találkozni utunk során).
A világokat tematikusan építették fel, ezek végén pedig ötletes főellenségek várnak. Ráadásul az első helyszín első néhány szintje után úgy megugrik a kihívásfaktor, hogy ember legyen a talpán, aki időre és sérülés nélkül is képes lesz abszolválni ezeket. Nagy mellénnyel vágtam neki én is a kalandnak, és kissé elbíztam magam a kezdő világ 100%-ra pörgetése után. Pedig maga a játékmenet egyáltalán nem árul zsákbamacskát: az iránygombokon túl mindössze a támadásra és az ugrásra kell odafigyelnünk. Tapsifülesünk egy rövid ideig tud még siklani a levegőben, de ez az egyszerű játékmenet jellemzi a Kaze-t. Az ellenségeket vagy kikerüljük, vagy pedig ártalmatlanná tesszük ráugrással vagy egy jól irányzott pörgéssel.
Bizonyos pályákon megspékeli ezt még a játék annyival, hogy felruház valamilyen ideiglenes speciális képességgel egy-egy maszk formájában. Pár példát említek, ami nagyban befolyásolja a kezelést és a mechanikát. Az egyik ilyen a madár, amit felvéve verdeshetünk a szárnyainkkal és akadályokat kell kikerülünk, akár függőlegesen haladva. Máskor cápává változva a víz alatt tudunk felfedezni, és pörölyként lecsapni ellenlábasainkra. A klasszikus DKC-s csillés pálya is tiszteletét teszi bizonyos értelemben a programban, amikor is egy maszk segítségével folyamatos futásra leszünk kényszerítve. Ennél a szakasznál egy pöttyet elidőztem, van olyan szemét ez, mint az említett majmos mókában volt régen. Ez a maszkosdi egyrészt teljesen új színt hoz az addigi stílusba, másrészt a változatosságot is tovább fokozza.
Bónuszként pedig itt vannak a rejtett cuccok, például a felszedhető arany betűk, vagy a szintenként kettő rejtett kapu, ahol időre kell bizonyos kihívást teljesítenünk. Egy világon belül abszolválva a bónuszokat megnyitjuk az adott régió extra pályáját is. Ezeket elsősorban azoknak tudom ajánlani, akik egyrészt maximalista módjára szeretnek mindent 100%-ra teljesíteni, másrészt nem rettennek vissza némi kihívástól. Mert a Kaze bizony képes irgalmatlanul nehézbe átcsapni. Csupán a történeten áthaladhatunk pár óra alatt, de a megannyi felvehető cucc és kihívás jelenti a hosszú távú szórakozást.
A Kaze and the Wild Masks egy majdnem tökéletes platformjáték, amit bátran ajánlok mindenkinek kortól függetlenül.
