A Field of Glory II: Medieval okkal tartotta meg a kettes számot a címében, hiszen tulajdonképpen egy középkori FoG II teljes konverzióról beszélhetünk. Most, hogy az ismertetőm lényegét és tételmondatát rögtön a felütésben ellőttem, következhet a neheze – körbejárni, hogy ez a hasonlóság miért jó, mi több, szükségszerű, ugyanakkor miért problémás is. Nem lesz egy egyszerű szülés. Indítsuk talán a jó, a rossz és a szükségszerűből az utóbbival.
A Field of Glory II lényegében nem más, mint a Richard Bodley Scott neve által fémjelzett asztali wargame (a Medieval esetében konkrétan az Oath of Fealty) digitalizációja. Az asztalon – amint az az ókori előd esetében is történt – a figurákkal körökre osztottan lépve, az összecsapásokat dobókockák segítségével, a terep, az egységek, a morál, az irányok stb. figyelembevételével eldöntve tudunk játszani, innen nézve tehát szükségszerű, hogy a lefektetett szabályrendszer szerint azt kapjuk, amit vártunk. Ilyen értelemben az innováció tulajdonképpeni hiányát felemlegetni már-már csúsztatás volna, bár néhány előremutató lehetőségnek (például az időjárás, és annak hatása a terepre és látási viszonyokra) kétségtelenül örültem volna. Igaz, az új havas terepet valahol el lehet adni „időjárásnak”.
Ezzel együtt is a játék mélyén ketyegő kiforrott szabályrendszer gondoskodik arról, hogy – ahogy már a FoGII-ben is – a tabletop-csaták több, mint korrektül folyjanak le, ezúttal éppen az európai középkorban. A négyzetrácsra osztott terepen jellemzően egy-kétszáz fős egységeket mozgathatunk, azok szabad akciópontjainak függvényében. A haladás, hátrálás, az alakzat elfordítása mind a körönként újratermelődő akciópontokból táplálkozik, hogy aztán vagy távolsági- vagy közelharci fegyverekkel megpróbáljunk ártani az ellenfelünknek, illetve elsősorban megbontani a sorait és megfutamítani. Mivel a bemenő adatok (terep jellege, egységek állapota, láthatóság stb.) feldolgozását és a kockadobásokat a számítógép intézi, a játékos oldaláról a játékmenet már-már sakkszerű áramvonalassággal bír.
Ez elsőre ugyan remekül és kényelmesen hangzik, de egyfelől a tabletopból a játék jórészt kiemeli a társaságot magát (bár a többjátékos opció technikailag jelen van, jóformán a play-by-email színvonalán áll), másrészt a lépés/támadás kombinációja a játékosnál a terep hangsúlyos kihasználásán túlmenően mindenekelőtt a lépéssorrendet és célpontkiválasztást hagyja ott, mint fontos taktika eszközt… és nem sokkal többet, amihez képest maga a játékmenet elhúzódhat. Hasonlóan a Field of Glory II: Empireshez, a komplex és jól átgondolt szabályrendszerhez a játékos igen kevés beavatkozási lehetőséget kap, de a kockadobások természetesen ottmaradnak a háttérben. Félreértés ne essék: a FoG II: Medieval és elődje kimondottan tisztességes munkát végez abban, amit csinálnia kell – de amit csinálnia kell, az papírra és ceruzára van optimalizálva egy olyan platformon, ami ennél sokkal többre képes.
Emiatt a játék olykor kevésnek és szimplának érződik… és valahol okkal: hiába sorolhatnánk, hány egység és hány nemzet képviselteti magát, a 12 (+3 tutorial) ütközet (köztük II. András halicsi hadjáratával vagy IV. Béla balvégzetű első morvamezei ütközetével) szemérmesen a „The Feudal North” modul alatt helyezkedik el, implikálva, hogy a többi az bizony DLC. Öt darab hadjáratot kapunk kézhez (A többi? Talán DLC.), és generálhatunk magunk is, ezek azonban „csak” összefűzött csaták sorozatai, köztük olyan döntési helyzetekkel időnként, hogy például két egységünket átkarolásra leválasszuk-e, amelyek aztán a következő ütközet hetedik körében oldalról fognak a pályára lépni. Kapunk gyorscsatákat, kapunk szcenáriószerkesztési lehetőséget, végtelen mennyiségű generált terepasztalt, rengeteg egységet – ilyen szempontból a FoG mérhetetlenül költséghatékonyabb a hagyományos asztali wargame-eknél, de egyúttal minden aprólékos odafigyelése és bőkezűsége ellenére kevesebb is azoknál. Mielőtt pedig még előkerülne a valósághűség érv: a játék absztrakciós szintje mellett maga a kérdés jóformán értelmezhetetlen.
Tehát akkor „rossz játék” lenne a Field of Glory II: Medieval? Nem, sőt! A legjobb szó, amit találtam rá az elmémben, az „igényes”. Azonban, ha akad egy dobozod tele wargame-figurákkal, szabálykönyvekkel és terepelemekkel, így a koronavírus közepén hányszor volt kedved levenni azt a polcról és belerakni a szobád magányában egy-két órát egy meccsbe? Valahol talán ez a gondom a Medievallel. Nem nagyon tudok találni olyan ordító, szerződésbontó hiányosságot, ami miatt ne ajánlhatnám a címet: ha megvásárolnád, pontosan azt fogod kapni, ami a dobozra van írva – de még ha szereted is a zsánert, a kontextus nélküli ütközetek sorozatának az élvezeti értéke zömmel az MI ellen akkor is hangulat és beállítottság függvénye lesz.
