A rajongók elképesztően hálásak lehetnek a Mimimi Games csapatának. Ők voltak azok, akik 2016-ban feltámasztottak egy nagyon fontos, de méltatlanul elfeledett műfajt. A valós idejű taktikai-stratégiai játékok műfaját, amelyet az ezredforduló környékén olyan címek képviseltek, mint a Commandos széria vagy a Desperados. Sajnos valamiért az ezekhez hasonló játékok az évek során fokozatosan teljesen eltűntek a palettáról, de aztán jött a Shadow Tactics – Blades of the Shogun, amely visszahozta a köztudatba. És ezzel meg is indult egy nagyon örömteli folyamat: egyre több stúdió látta meg újra a fantáziát ebben a műfajban. Így születhetett meg a Desperados III (oké, ez szintén a Mimimi játéka), de ide vehetjük a Partisans 1941-t is. És most egy újabb ígéretes projekt van készülőben, ez a Destructive Creations tavaly nyáron bejelentett játéka, a War Mongrels.
Ennek volt szerencsém az elmúlt napokban egy előzetes, pre-alfa változatát kipróbálni, amely két pályát foglalt magába. A rövidnek így sem nevezhető ízelítőből pedig nagyjából képet kaphattam, hogy milyen játék is formálódik a nyers brutalitást nem palástoló játékairól ismert stúdiónál. A War Mongrels, avagy a háború korcsai a műfajt lényegében megteremtő Commandos nyomdokaiban jár, vagyis a második világháborúba repít vissza minket. Az egészen nagyon érződik, hogy a fejlesztők a legjobb példákat igyekeznek követni, viszont teszik ezt úgy, hogy egy egyszerű másolat helyett bele is csempésszék a saját ötleteiket. Ennek eredményeként pedig egy olyan taktikai-stratégiai játék képe körvonalazódik ki a próbaváltozatból, amely egyszerre régi ismerős és totál idegen.
Sok kritikát olvastam, miszerint „megint egy játék, ahol a hős amerikai katonákkal a gonosznak beállított náci katonákat kell irtani stb. stb. stb.”. Nos, ezúttal nem teljesen ez a helyzet. A játék főhősei ugyanis ezúttal épp, hogy német katonák. Na jó, dezertált német katonák, akiknek tele lett a tö... púpja a háborúval, ezért úgy döntenek, hogy köszi, de mi leléptünk. Az ilyesmit annak idején sem nézték túl jó szemmel, így a kipróbálásra érkezett változatban irányítható két dezertőr – Manfred és Ewald – rögtön két tűz között találja magát a keleti fronton. Egyfelől az orosz katonák, másfelől az egykori saját bajtársaik elől is menekülniük kell, hiszen mindkét oldal vadászik rájuk: az oroszok azért, mert németek, a németek meg azért, mert csak.
Egy rövidebb oktatóküldetést, valamint egy meglehetősen hosszú (vagy mondjuk úgy, hogy a műfajban megszokott hosszúságú) küldetést lehetett teljesíteni a korai próbaverzióban. Az előbbi közvetlenül a frontvonal mögött játszódott, a lövészárkok rendszerében, ahonnan a közeli kis falu romjain keresztül kellett elmenekülnünk. Eleve ide is azért kerültek, mert megszegték a tűzparancsot egy civil kivégzésen, ezért egy aknamező megtisztításával bízzák meg őket. Vagyis öngyilkos küldetésre küldik a becsületüktől megfosztott katonákat, ám a sors fordulataként az oroszok ellentámadása miatt lehetőségük nyílik meglépni.
Ami a játékmenetet illeti, le sem tagadhatná szellemi őseit, és ugyanígy a fejlesztőit sem. Amit a Commandosból és társaiból örökölt, azt néhány érdekes és többé-kevésbé működő ötlettel dobták fel a készítők. Az alapok ugyebár adottak. Karaktereinket külön-külön és egyszerre is irányíthatjuk. A pályán mindenfelé ellenséges katonák nyüzsögnek, akik vagy egy helyben állnak vagy mindig ugyanazon a járőrútvonalon mozognak. Erre lehet építeni minden taktikánkat, a lopakodást és a támadásainkat. Az ellenséges katonák látótérrel és hallótávolsággal rendelkeznek, amik pontosan ugyanúgy működnek, mint bármely más hasonszőrű játékban. Lényegében a lehetőségeink is ugyanazok. Akit lehet, azt ügyesen ki kell játszani vagy el kell kerülni. Ha viszont a kényszer úgy hozza, akkor ölni is kell. Ezt két hősünk puszta kézzel, egyikük pedig késsel is meg tudja tenni. Emellett vannak egyedi képességeik is. Manfred például jól bánik a késsel, de ügyesen mászik fel különféle indákon vagy lugasokon is, illetve van egy zenélő zsebórája is. Ewald viszont kőkemény fickó, aki egy törött üveggel egyszerre két őrt is képes villámgyorsan kifektetni, emellett az üvegekkel a figyelmüket is el tudja terelni. Mivel ő erősebb, ezért a felkapott testekkel is gyorsabban mozog, mint bajtársa.
Ami mindenképpen újdonság más hasonló játékokhoz képest, az a fegyverek használata. Mindketten felvehetnek egy bizonyos lőfegyvert az elkapott katonáktól. Ezt követően az ahhoz illő lőszert is fel tudják venni, amíg meg nem telik a tölténytárjuk. Persze a fegyverhasználat, mint a műfajon belül általában, itt is csak a legvégső és nagyon gyakran a halálba vezető megoldás. Ami ötletes, hogy kétféleképpen lehet használni a fegyvereket. A hagyományos módon adhatunk parancsot, hogy ki kit lőjön le, ez nem újdonság. Leginkább akkor célszerű használni, ha nagyon távol vagyunk más katonáktól, így nem hallják meg a lövést. Viszont van egy másik módszer is, amikor direkt kontrollt kapunk valamelyik karakter felett. Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, mint a Men of War sorozatban. Az egérrel célzunk, a billentyűzettel pedig direktben mozgunk vele, miközben mi lövöldözhetünk. Ötletes megoldás és hangulatos is, de a tapasztalat azt mutatja, hogy csak nagyon-nagyon ritkán hatékony módszer, mivel már két-három fős túlerő is simán végez velünk, hacsak nem adunk le hajszál pontos lövéseket – márpedig nem fogunk leadni.
A War Mongrels látványvilága a tesztre kapott verzió alapján teljesen rendben lesz. Az átvezetők érdekes stílust képviselnek, amely teljesen illik a Destructive Creations munkásságába és a játék témájához is. Maga a grafika sem okoz csalódást. Van még ugyan csiszolni való itt-ott, illetve a szándékosan fakó látványvilág sem fogja mindenkinek elnyerni a tetszését (nagyon nagy a kontraszt a Shadow Tactics és Desperados picit talán túl színes világához képest). De a környezet, az effektek és a karakterek mozgása is megállja a helyét – ha még reszelnek is rajta valamennyit, akkor ezen nem fog már megbukni a játék.
Tartalom terén elvileg nagyjából egy tucat küldetésre lehet számítani. Ha az előzetes verzió második küldetésének hosszából indulok ki, akkor így a teljes kampány akár 20-24 órányi játékidőt is kínálhat, attól függően, hogy ki mennyire siet vagy mennyire türelmes. Az alapok tehát nagyon rendben vannak. Igaz, a színvonal jelen állapotában még inkább közelebb van a Partisans 1941-hoz, mintsem a Mimimi játékaiéhoz. De ha a küldetések kellő kihívást nyújtanak majd, karaktereink (mert biztosan lesz több is) kellően változatosak és legalább egy csipetnyit vállalhatóak lesznek, akkor már nagy baj nem lehet. Ja, és kétfős kooperatív módot is ígérnek a fejlesztők.
Nem a War Mongrels fogja megreformálni ezt a műfajt, de egy erős és szórakoztató példája simán lehet még. Türelmetlenül várjuk az idei évre ígért megjelenést, amikor PC mellett PlayStation 4/5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re is megérkezhet a játék.
