A játékipar képes csúf tréfákat űzni a játékújságíróval, ahogy arra nem egy példát a saját bőrömön tapasztalhattam meg. Egy hónapja a NieR: Replicant ver.1.22474487139... PC-s portja kapcsán említettem meg, hogy bár kiváló a játék, a portolás minősége egy olyan színvonalat és korszakot idéz, amelyen már nagyon reméltem, hogy túlléptünk, és mind a kiadók, mind a játékfejlesztők elvárásai nőttek ilyen tekintetben a kiadott produktummal szemben. Erre egy hónappal később érkezett meg a bejelentés óta várt Ninja Gaiden: Master Collection PC-s változata – és kíméletlenül bebizonyította, hogy sajnos nem így történt.

Pedig a Master Collection túlzások nélkül a legjobban várt PC-s megjelenések egyike volt számomra idén. A Team Ninja által 2004-ben indított, a Dead or Alive-széria világában játszódó sorozat Itagaki Tomonobu rendezésében meghatározó, klasszikus hack-and-slash széria volt, amely jóval a Demon’s Souls/Dark Souls megjelenése előtt már bizonyította, hogy a játékosok igenis kedvelik a brutálisan nehéz, kezdőket és amatőröket elevenen bedaráló kihívásokat (és ha úgy tekintjük, lényegében még meg is ágyazott a Team Ninja aktuális sikersorozatának, a Nioh-nak). Mégis, a trilógia valahogy leragadt a PS3/X360 generációján (legalább Xbox One-on a kompatibilitásnak hála volt lehetőség játszani még az eredeti részekkel), a PC-s tábor pedig eleve csak a 2014-es harmatgyenge spinoffot, a Yaiba: Ninja Gaiden Z-t nyúzhatta, amely nagyjából úgy viszonyult az eredeti címekhez, mint az olcsó, párszázas, ismeretlen márkájú instant erőleves a nagymama régimódi húsleveséhez.
A Ninja Gaiden: Master Collection papíron a legletisztultabb, tökéletesített változatot ígéri mindhárom játékból, az összes DLC-vel és extra tartalommal (beleértve a Hero Mode nehézségi szintet, amely lényegesen kezdőbarátabbá, kevésbé hardcore játékosok számára is végigjátszhatóvá tette őket automatikus hárításokkal), leszámítva a multiplayer opciókat. A Ninja Gaiden Sigma a 2004-es eredetit kibővítő és finomhangoló Ninja Gaiden: Black eredetileg PS3-ra megjelent remastere, amely bemutatta a világnak az eredeti NES-es Ninja Gaiden játékok újragondolt főhősét, Ryu Hayabusát, és lefektette a széria védjegyeit is. Iszonyatosan gyors összecsapások, látványos kombók, valamint a játékos erejével vetekedő ellenfelek, akik ellen elég egy kis figyelmetlenség és vakmerőség, hogy már akár a játék legelső fejezetében derékba törjék a leendő nindzsamesterek törekvéseit.

A Ninja Gaiden Sigma 2 az eredetileg 2008-ban Xbox 360-exkluzívként megjelent Ninja Gaiden II PS3-as portja, amely hasonlóan több apróbb-finomabb bővítéssel toldotta meg a már önmagában is kiváló játékot, egy még letisztultabb és precízebb harcrendszert, valamint egy addig hasonló játékokban példátlan „csonkításrendszert” is bevezetve. Ennek segítségével Ryu a harc hevében lecsapkodhatta ellenfelei testrészeit, így akár még a haláluk előtt gyökeresen megváltoztatva a harcstílusukat.
A 2013-as Ninja Gaiden 3: Razor’s Edge az egy évvel korábbi Ninja Gaiden 3 kibővített változata, amely azonban már a trilógia fekete báránya: fejlesztése során a Team Ninja szakított Itagaki mesterrel, a játék pedig egy látványosabb, nyugatiasabb, egyszerűbb, ám pont emiatt pontatlanabb, kevésbé kiegyensúlyozott lett, és összességében jóval negatívabb fogadtatásban részesült. Sőt, még a játék irányításának kiosztását is indokolatlanul megváltoztatta – ezen pedig a Razor’s Edge változat sem tudott túl sokat menteni.
A három játék összességében a kaszabolós műfaj krémjét képviselik, a stílus rajongói számára a mai napig olyan szinten kötelezőek, mint a régi Devil May Cry vagy God of War részek – de nem biztos, hogy ennek pótlására a PC-s változat a legkiválóbb.

Indításkor kizárólag ablakozott mód, grafikai opciók totális hiánya (még a felbontást is csak a parancsikonhoz rendelt indítási paraméterrel változtathatjuk), 30 fps-re rögzített átvezetők és 60 fps-re lockolt játékmenet, XInput kontroller csatlakoztatása nélkül irányíthatatlan menük és játékmenet – már ezek is elég súlyosak lennének önmagukban. Ám ezek mellé még a tesztpéldánnyal érkezett egy rövid lista is, amely tartalmazta azokat a játékelemeket, amelyek csak Day One patchcsel kerülnek majd be a játékokba (mint a Sigma címek esetében a PS3-as változatokból ismerős különböző, vérbő kivégzőmozdulatok és animációk), illetve egy sor megjelölt szituációt, amelyek reprodukálása garantáltan a játékok automatikus crashelését okozta, különösen a Sigma 2 esetében. A Ninja Gaiden: Master Collection PC-n egy nem túl kellemes okból fakadóan is nosztalgikus: ezek a címek legfeljebb akkor kaphattak volna ilyen portot, ha az eredeti megjelenésükkor dönt úgy valaki a kiadótól, hogy van pénz a PC-s játékostáborban, valaki gyorsan dobja már át őket arra a platfomra is.
Emiatt pedig hiába tudom tanúsítani, hogy ha túllépünk a mára már érthetően kopottas grafikán, a három játék a mai napig mennyire szórakoztató, és mekkora öröm, hogy a Master Collection keretein belül végre ismét hozzáférhetőek talán szélesebb közönség számára, mint valaha, az öröm nem felhőtlen. Bízom benne, hogy a Day One patch kapcsán ígért bugfixek valóban megérkeznek és felszámolják a crashelési lehetőségeket. Az is meglehet, hogy hasonló problémák a konzolos portokat egyáltalán nem is sújtották – de a PC-s változat minden erényét az eredeti változatoknak köszönheti, a portolás minősége kapcsán pedig csak Peter Griffin szavait tudom tolmácsolni a Family Guy harmadik évadából: „Ne már! Ne mááááár!”