Vérzik a szívem. Nem kicsit, nagyon. Annyira jó lehetett volna az Elite Dangerous új kiegészítője, hogy igen komoly kihívója lehetett volna a még el sem készült Star Citizennek és a folyamatos fejlődést mutató No Man’s Skynak (még ha kicsit más műfaj is a két említett konkurencia), és akkor ezt kapjuk... No de mire fel ez a nagy bánat?
Az Odyssey DLC egy fontos újítást hivatott volna bevezetni: kiszállhatunk végre járműveinkből és bejárhatjuk gyalog az űrállomásokat, bolygókat – és természetesen harcolhatunk, lopakodhatunk. Nos, a gyakorlati megvalósításba nem porszem, hanem komplett kőrengeteg került. Pedig milyen jónak nézett ki az oktatórész... Bár már ott is feltűnt, hogy a gépi ellenfeleink túlélési ösztönei némi kívánnivalót hagynak maguk után, de ezt még ott egye meg a fene.
Aztán a rendes játékomat folytatva előbukkantak a turpisságok. Például az, hogy a kezdetben elérhető meggymagköpködők bizony nem sok mindenre jók, a gaz ellen lelövésére főleg nem. Ja, fejleszteni kéne? Ja, hogy ehhez grindolni kell? Persze ellenfeleink sok esetben már inkább többé, semmint kevésbé felturbózott fegyverekkel mászkálnak – legalábbis a biztonságiak, katonák. A civileknél is akad persze fegyver, ha oda kerül a sor, ők viszont sokszor sorsukba beletörődve várják az általunk megtestesült végzetet. A lopakodás is inkább szerencsejátékra emlékeztet: vagy összejön, vagy nem, és persze sokszor kérdőjel, mégis hogy szúrtak ki – avagy miért is nem szúrtak ki, hiszen nem túl diszkréten csörtettünk el az illető mellett.
Viszont tagadhatatlan, hogy van annak valami hangulata, ahogy mászkálhatunk a bolygófelszínen, illetve az űrállomásokon. Előbbi esetben még jobban megdöbbentem, milyen picike tud lenni az ember a kozmoszban – az ámulás-bámulás részét nagyon szépen eltalálták, és még mindig remekül működik. Van abban valami lírai, ahogy a hiperűrből kilépve egy bolygó nagyobb településén leszállva kiszállunk hőn szeretett hajónkból, és a kantin, valamint az üzletek felé vesszük az irányt. Ott persze elfog egyfajta nosztalgia, hiszen mindenki egy helyben álldogál vagy ücsörög, arra várva, hogy mi megszólítsuk őket. Ez azért valahol illúzióromboló is tud lenni – de hamar vigasztalódhatunk, ha a felszálló-leszálló hajókat nézzük, főleg, ha valami testesebb darab, mint mondjuk egy Anaconda vagy egy Orca.
Illetve nagyon tetszett az is, amikor egy alkalommal lepuffantottak, és egy börtönhajón tértem magamhoz, miután kifizettem a büntetést elkövetett bűncselekményeim után. Aztán a térképet megnézve kivert a víz, hogy jó néhány fényév van köztem és a hajóm között... Szerencsémre van taxiszolgálat, és pár perc meg egy szép summa után ott álltam a hajóm előtt. Megjegyzem: hangulatosabb lett volna az út, ha a pilóta némi csevejt is elereszt, de erre úgy tűnik, nem jutott erőforrás lefejleszteni.
Induláskor elég sokan hangot adtak annak, milyen rosszul fut a játék ebben a módban, illetve milyen sok bug maradt benne – nekem úgy tűnik, szerencsém volt, mert semmi különösbe nem futottam bele. Viszont a dolog kétségkívül létezik, hiszen maga David Braben kért bocsánatot a problémák miatt. Azóta érkezett már javítás – viszont a játékmenetbeli gubancokat elnézve azért ide több kell, mint pár hotfix... Kesztyűs kézzel bántam a Cyberpunk 2077-tel a megjelenésekor, és az Elite Dangerous: Odysseyt sem akarom bántani – de szerintem míg ott a koncepcióval és a játékmechanikával nem volt nagy baj, csak bugos volt, addig itt át kellene gondolni pár dolgot, és mélységet adni a mászkálásnak és a fegyveres harcnak, aztán/közben belefogni a bogárirtásba.
Vérzik a szívem... Nagyon akartam kedvelni az Odysseyt, de ezt így jelen állapotában nehéz ajánlani. Őszintén szólva ez a játék még bőven korai hozzáférés állapotában leledzik, csak a Frontier gondolta úgy, hogy ez már készen van. Megvan a maga varázsa a mászkálásnak és persze ha valaki nagyon akar, elmerülhet az új küldetéstípusokban, de akkor is kissé sekélyesnek fog érződni. Megelőlegezve a fejlesztőknek a bizalmat most azt mondom, később megéri majd beruházni rá, miután reszeltek rajta egy jó adagot.
