Már nem emlékszem, hogy hol és mikor bukkantam a Minute of Islands nyomára, hiszen megannyi játékbemutató show-ban, indie válogatásban szerepelt. Arra azonban igen, hogy azonnal ugrott is a kell.txt listámra és ezt természetesen elsősorban a külcsínnek köszönheti. Azon modern felfogásban készült point-and-click kalandjátékok közé tartozik ugyanis, amelyek nem elégszenek meg a régi idők emulálásával, hanem próbálnak látványban olyat mutatni, ami hajdanán a kilencvenes években kevéssé lett volna elképzelhető.
Egy megelevenedett 2D-s animációs film kellős közepébe kerülünk, amelynek főhőse, a sárga ruhás Mo láttán az ember egyből elgondolkodik, hogy nem Björk szökött-e meg egyenesen az It's Oh So Quiet forgatásáról. Noha a játék története közel sem ennyire vidám és élettel teli. Épp áll a bál ugyanis azon a szebb napokat is látott szigetcsoporton, ahol a kislány él. A különös világot gyilkos spórák szennyezik be, és az épp ellenük kifejlesztett, hatalmas óriások által üzemeltetett levegőtisztító berendezések pedig sorra leálltak. Kis szerelőnk tehát a mi segítségünkkel kel útra, hogy a masinákat megjavítsa, útközben pedig a furcsa családjával is megismerkedhetünk.
Hogy a meglehetősen elrugaszkodott sztorit és az elvont fantasy settinget ki mennyire tudja befogadni, az egyénenként eltérő lehet, a látványt tekintve viszont alighanem konszenzus van: egyszerűen jó ránézni. Hiába csak 2D-s a világ, a tükröződések ábrázolása, a különféle effektek mind a beleélést segítik, és kényeztetik a látóidegeinket. Tényleg mintha egy rajzfilmet látnánk. Sokadjára merül fel azonban a kérdés, hogy mindez elég-e? Vagyis hogy a szép grafika tudja-e pótolni az esetleges egyéb hiányosságokat. A válasz sajnos most is egyértelmű nem.
Az első pár óra játék után szomorúan konstatáltam, hogy a Minute of Islands majdnem minden más fronton elbukik. A történet és a játékmenet nagyjából kimerül abban, hogy felkeressük a négy nagy óriást, és „újraindítjuk” őket, hogy aztán megtörténjen, ami (vagyis a végkifejlet). A sztori sutasága talán még lehet ízlés dolga, előfordulhat, hogy csak nálam nem ment át a szűrőn. Az viszont már minden bizonnyal másokat is zavarni fog, hogy gyakorlatilag a nagyjából 5 órás végigjátszás alatt folyamatosan ugyanazt fogjuk csinálni. Hiába van egy izgalmas Omni-Switch nevű botunk, ha egyfolytában csak energiát kell pumpálnunk vele hol egy kapcsolóba, hol az óriásokba.
Klasszikus tárgyhasználat nincs, ami önmagában még nem baj, de helyette más izgalmas feladat sincs. A kevés fejtörő roppant egysíkú, a pályadesign láttán pedig az ember inkább azon gondolkodik el, hogy nem a játékidő elnyújtása volt-e a cél a designerek részéről. A helyzetetet csak súlyosbítja, hogy az irányítás is küzd kihívásokkal. Sajnos a platformrészek, különösen a 2D-s layerek közti váltásoknál igen fájdalmasak tudnak lenni, ez pedig nagyban rányomja sajnos a hangulatra is a bélyegét.
Szinkronra sajnos nem futotta a Európai Unió Kreatív Európa programjának támogatásból. Nincs ugyan lehetetlenül sok szöveg, de manapság eléggé kiábrándító már, amikor nekünk kell olvasnunk. Egy profi narrátor ugyan van, de önmagában bizony kevésnek bizonyul, még akkor is, ha koncepció lehetett a történetmesélés ezen formája. Cserébe viszont abszolút pozitívan tudok nyilatkozni a hangeffektekről és az aláfestő dallamokról, amelyek remek hangulatot biztosítanak.
Talán túl szigorú voltam a cikkben. A Minute of Islands valójában nem rossz játék, viszont menthetetlenül középszerű. Egyedül a vizualitásban tud vonzó lenni, és ez sajnos így kevés. A kalandjáték-rajongók jól ellesznek vele, de a végére érve nem egy jóleső érzés fogja majd el őket, hanem hogy végre túl vagyunk rajta. Sajnálatos, mert abszolút többre lehetett számítani előzetesen.
