Mindenkinek volt/van olyan osztálytársa, aki a történelem- vagy még inkább művészettörténet-könyvét összefirkálta (jobb esetben csak a sajátját). Az eredmény legtöbbször valami vicces jelenet lett, amelyben a híres történelmi személyiségek egyáltalán nem a helyzetnek megfelelő, vagy a tőlük elvárt módon viselkednek, beszélnek. Az hogy valaki erre építsen fel valami szórakoztató produkciót nem új ötlet, hiszen a Monty Python munkássága bizonyára sokakban rögtön első példaként ötlik fel.
Joe Richardson független játékfejlesztőként pont ugyanezen ösvényen indult el és vitte sikerre a The Procession to Calvaryt, ugyanis a játék tavaly tavasszal jelent meg PC-re. Mivel akkor részünkről kimaradt a repertoárból, ezért a most aktuális konzolmegjelenések alkalmából kettős szempontból is megnéztük. Egyrészt, hogy valóban olyan jól sikerült-e, mint a kritikák állították, másrészt hogy miként sikerült mindezt konzolokra átültetni.
Az első kérdésre roppant egyszerű a válasz: valóban. Pedig a játék nem több, mint egy átlagos point-and-click kaland, és ezt most ne becsmérlésként tessék érteni, hanem hogy technikailag tényleg nem nyújt többet, vagy bármi forradalmit. A kinézet és stílus viszont abszolút üdítő és nem megszokott, noha a fent említett példa nyomán nem is új ötlet. Az alapot viszont, miszerint az egész játék grafikáját híres festmények és azok szereplői alkotják, sikerült alaposan kimaxolni. Nagyon és átlagembernek kevésbé ismert műalkotások lettek ugyanis szétszabdalva, és teljesen más kontextusban felhasználva. A teljesen elrugaszkodott történet aztán összeáll egy egésszé, és noha fura lesz, hogy részleteiben teljesen máshonnan ismerhetjük az alkotóelemeket, pont ezért lesz vicces a végeredmény, már ha az ember nem a vaskalapos fajta (de azokat az időket talán a hátunk mögött hagytuk már).
A reneszánsz történet szerint a nagy szent háború véget ért, de ennek nem mindenki örül. Főszereplőnőnk például kifejezetten fájlalja, hogy nem gyilkolászhat tovább kedvére (ráadásul Isten nevében). Szerencsére kapóra jön egy küldetés, amelyben Mennyei Pétert kell felkutatnia, aki valahogy megúszta az elszámoltatást. Elvégre minden izgalmasabb, mint ölbe tett kézzel üldögélni, és ki tudja, talán még némi gyilkolászás is becsúszhat a buli végén.
Az irányítás tényleg nincs túlgondolva: van egy inventorynk, ahová a felvett tárgyak kerülnek, a képernyő adott pontjain pedig ahol valamit lehet csinálni, három választási lehetőségünk akad. Megnézni, beszélni és felvenni/használni. Az utóbbit tetszés szerint felcserélhetjük egy kis kardos erőszaktevésre, de a vagdalkozásunkat nem fogja mindenki jó szemmel nézni. Ugyanígy a pofozkodást sem, amit az általunk irányított hölgy a kéz ikont használva előszeretettel végrehajt. Ellenben roppant vicces, mert sokszor épp nem számítunk rá, és nincs is túlhasználva ez a geg. A játék humora amúgy is nagyon kifinomult, a szövegek szellemesek és stílusosak (még az sem tudja elrontani, hogy olyan modern vívmányokkal való viccelődés is előkerül, mint a Kickstarter és a PayPal, sőt!). Szinkron ugyan nincs, de talán nem is annyira hiányzik (vagy legalábbis ha lenne, nagyon pöpecnek kellene lennie, hogy illeszkedjen a képbe – magasan van a léc).
És hogy egy kicsit az árnyoldalról is szó essen, épp a szövegeket érintve: a feliratok szép színesek ugyan, és a klasszikus font is tetszetős, de sokszor nagyon beleolvadnak a háttérbe és így nehezen olvashatóak. A másik negatívum a kezelhetőség. Az irányítás nagyon PC-re lett szabva (klasszikus egérkurzor-mozgatós), ami a Switch érintőképernyőjén valószínűleg nem jelent akadályt, de a nagykonzolos változatoknál kontrollerrel nehézkes. Nem azt mondom, hogy nem lehet hozzászokni, de ha már úgyis van gomb, ami felfedi a hotspotokat, talán jól jött volna, ha lehet is ugrálni ezek közt és/vagy a kezelőgombokat is egyszerűbben ki lehet választani.
A The Procession to Calvarybeli kaland nem kifejezetten hosszú (nagyjából három óra alatt a végére érhetünk), cserébe viszont baráti az árazás és életreszóló az élmény. Akad ugyan pár olyan fejtörő, amit leginkább csak próbálgatással tudunk majd megoldani (klasszikus kalandjátékbetegség, de itt a téma is adja magát), ennek ellenére mindenkinek ajánlom egy felhőtlen szórakozásra, nem csak a stílus kedvelőinek. Különben sosem tudjuk meg, miért birkóznak mezítelen férfiak a tengerparton, milyen piti trükkök miatt végezte Jézus a kereszten, no meg hogy honnan is van a leánynak a gyöngy fülbevalója...
