Az év elején jelent meg korai hozzáférésben PC-re jelen cikkem tárgya, de most szóljanak a fanfárok, mert a nyár közepére elkészült végleges PC-s verziót követően berobbantak a konzolos portok is az Ender Liliesből. A metroidvania stílusirányzat végtelenül hálás táptalaja az indie fejlesztéseknek, a gyümölcsöket pedig mi, játékosok fülig érő mosollyal fogyaszthatjuk el. Ráadásul elég egy kis extra adalék, hogy az alapkoncepció érdekesebbé váljon – jelen esetben ez a designban és a harcrendszerben keresendő.
Az Ender Lilies világát egy fertőzés uralja, ami ellen csupán bizonyos papnőknek nevelt kislányok immunisak valamilyen szinten. Egy ilyen csöppségként térünk magunkhoz egy oltáron, majd egy lelkecske megelevenedik előttünk egy lovag képében. Kísérőnk bátorít, és helyettünk küzd egyfajta Dark Souls Pokémonként, majd a sorra legyőzött kisebb lények és főellenségek is beállnak hadjáratunk mögé, ha sikeresen megtisztítottuk lelküket a nyavalyától.
A program egyértelműen legerősebb pontja a vizualitása. Olyan az egész, mintha fognánk a FromSoftware egyik nagy dobását, a Bloodborne-t, és átdimenzionálnánk 2D-s nézetbe, nyakon öntve némi metroidvania mechanikával. A soulslike játékoktól eltérően szerencsére a halálunk után nem veszítünk el semmit, csupán a legutóbb megérintett pihenőponttól indulunk újra, a legyilkolt szörnyek pedig újjáélednek.
Annak ellenére is gyönyörű a látvány, hogy legtöbbször a kamerához közelebb eső tereptárgyak miatt kissé elmosódott textúrák is kerülnek elénk, de akinek bejött a Bloodborne gótikus-horror irányvonala, az itt is megtalálhatja számításait. Lepusztult falvak, sűrű sötét erdők, ködös lápvidékek és még megannyi jellegzetes helyszín köszön vissza az Ender Lilies csodálatosan animált világában, amire a zene csak rátesz jónéhány lapáttal. Eszméletlen szép, drámai dallamokat kapunk, amelyek nagyon ügyesen egészítik ki az átélt kalandokat. Nagyon változatosak a zenék, néha egy lány hümmögi a dalt, miközben bóklászunk, máskor vad zongora- és trombitajáték veszi kezdetét. Néha a hatás kedvéért nem szól semmi egy-egy kisebb bossharc alatt, máskor váltakoznak a taktusok, ha belép a rusnyaság a csata egy adott fázisába.
A történetről nagyon keveset fognak az arcunkba tolni, a sztori oroszlánrészét a több tucat fellelhető jegyzetből rakhatjuk össze. Minden egyes főellenség és egyéb szereplő háttere ezekből bogozható ki, ahogy a világot fojtogató ragályról is innen nyerhetünk ki információt. Ezeknek több mint a fele el is van rejtve, ahogy az élet- és varázserő-növelő kis cuccok sem lesznek szem elé pakolva. Hősnőnk minden boss legyőzése után nemcsak az adott lényt használhatja fegyverként, hanem fontos képességekre is szert tehet. Az eddig elérhetetlennek tűnő szakaszok így elérhetőek lesznek, sokszor a rövidítéseket is így nyithatjuk ki.
Térkép is van, amely megmutatja, hol járunk és hogy van-e még felfedeznivaló az adott képernyőn. Többet azonban nem segít, és a „szoba” méretét se fogjuk tudni megállapítani belőle. Találhatunk ereklyéket, amelyek segítenek a harcban, de limitált számút tudunk belőlük használni, így érdemes taktikázni vagy bővítéseket felkutatni.
Egy időben hat lény lehet a kezünkben, mindegyik egyfajta támadással bír. Fontos, hogy nem mindegyik működik a víz alatt, több pedig a levegőben hasznos, így remek stratégiákat építhetünk fel. A főnöklények végtelenszer, az összes többi adott mennyiségben használható, a keretet pedig pihenéssel lehet feltölteni. A ránk támadó kreatúrákra öröm ránézni, jó részüket pedig meg is tudjuk szerezni. A pályák kialakítása ötletes, és az alternatív útvonalak elérése elég kihívást nyújt. Az összecsapások után szintet lépünk, ami által több életenergiát nyerünk, viszont harcosaink támadásait külön-külön tudjuk csak fejleszteni speciális lélekmorzsákkal.
Mindent felfedezve egy jó 20 órát töltöttem a játékkal, már csak az utolsó befejezés maradt hátra belőle. Ez alapján az idei év egyik legjobb indie fejlesztésének tartom az Ender Lilies: Quietus of the Knightsot, amit örömmel ajánlok beszerzésre.
