Tim Schafer munkássága vitathatatlan, rengeteget tett le az asztalra, akár a LucasArtsos időket nézzük, akár saját vállalkozását, az immár két évtizede létező Double Fine-t. Mindez azonban pusztán kritikusi szempontból véve igaz. Ugyanis ha a projektjeinek a megtérülésére kerül a szó, nos akkor nem biztos hogy van mivel dicsekedni. Ha csak a cégének két legnagyobb dobását vesszük, akkor bizony egyik sem dicsekedhet igen magas példányszámokkal: a Brütal Legend és a Psychonauts is mélyen alulteljesített a kasszáknál premierkor.
Gonosz dolog így indítani az új játékuk tesztjét? Abszolút. Viszont mindez csak onnan jutott eszembe, hogy a két nevezett játékot gyakran szokás az egekbe magasztalni. Boldog-boldogtalan mondja azt, hogy nagy kedvence és minden idők legjobbja, így kicsit kínosan kérdem, hogy hol volt ez a tömeg, amikor vásárlással kellett volna kifejezni a csodálatot? Okolhatjuk a Majescót, akik totálisan elbaltázták a marketinget, a másik esetben meg az Electronic Artsot, akik nem tudták a portfoliójukba illeszteni a különc RTS-hibridet, de a nap végén csak a méltánytalanul alacsony példányszámok maradnak a felszínen. Hogy enyhítsem a képet, mindkét játék jóval a premier után ért el kultikus státuszt, és ezzel együtt sokkal kedvezőbb eladást is.
Az egész dolgot viszont csak azért hoztam fel ilyen csavarosan, mert be kell látni: Schafer és cége mindig is rétegjátékokat készített. Olyanokat, amelyeket kockázatos volt támogatni, és egyáltalán nem volt tuti az anyagi megtérülés. Ilyen módon személy szerint nagyon meglepődtem, amikor a Microsoft két éve felvásárolta a brigádot. Természetesen a Double Fine nagyon jól járt, mert habár az üzlet pontos részleteit nem tudjuk, gyakorlatilag nagy talicska pénz állt a házhoz, ami természetesen remekül jött a már készülőben lévő Psychonauts 2-höz. A redmondiak viszont nyertek egy tapasztalt és közönségkedvenc csapatot, akik erősíteni tudják a cég amúgy szűkölködő belsős fejlesztőbrigádjainak számát.
A fanboyok részéről rögtön meg is indult a nagy hasonlítgatás, hogy a Psychonauts 2 lesz majd az az Xbox Seriesnek, ami az új Ratchet & Clank: Rift Apart a PlayStation 5-nek. Ez a logika viszont több fronton is hibás. Egyrészt tesztünk tárgya egyáltalán nem exkluzív, mivel még a felvásárlás előtt be lett jelentve, így PlayStationre is elkészült. A másik gond viszont az, hogy a két játék köszönőviszonyban sincs, és ezt egyáltalán nem minőségre értem, hanem témailag. Való igaz, hogy ebben is vannak platformerelemek, de a Psychonauts 2 legalább annyira kalandjáték is; a sztori tekintetében, valamint a grafikai stílust nézve pedig teljesen más ligát képvisel, mint az Insomniac remeke, valamint sokkal kevésbé megy rá az erődemonstrációra. Raz új kalandját senki nem fogja odaadni a gyermekének, hogy „nesze játssz vele, agyakban kell turkálni, tele van mentális betegségekkel, van ugyan némi utalás drogokra és szexre is, de nyugodtan told csak”. A Psychonauts 2 egyáltalán nem a fiatalabb korosztálynak szól, és még a felnőttek közül sem mindenki érti és értékeli majd.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy az első résszel én nem játszottam, épp az imént említett okok miatt. LucasArts rajongás ide vagy oda, egyszerűen nem tudtam befogadni, annak ellenére sem, hogy szorgosan próbálkoztam. Mindez nem azt jelenti, hogy a játék rossz volna, pusztán annyit, hogy nem vagyunk egyformák, és mindenkinek más az ízlése – ahogy zenében, filmekben, társkeresésben, itt is lehetnek különbségek. A folytatás viszont igen is csikolt, mert véleményem szerint egy ilyen játékhoz most lett adott a megfelelő technikai háttér, valamint a jelentős büdzsénövekedés kapcsán is kíváncsi voltam, hogy mit hoz össze a Double Fine.
A kaland egy gyorstalpalóval indít, azok számára, akik hozzám hasonlóan csak nagyon az alapokat ismerték. A kedves kis rajzfilm pár percben eldarálja az eddig történteket, de mivel már az elődök (készült egy VR intermezzo is) sem voltak egyszerűek történetileg, ezért kicsit nehéz így egyszerre befogadni a látottakat és a rengeteg szereplőt. Éppen ezért a játék első felében kissé el lesznek veszve azok, akik nem ismerik az előzményeket. Ahhoz, hogy valaki élvezze a kalandot, nem szükséges ugyan szervesen ismerni minden részletet, illetve a készítők remekül vezetik be a játékost a történésekbe menet közben is, de azért kétségtelenül előnyben lesznek a rajongók, vagyis akik tolták az előző Psychonautsokat.
A történet gyakorlatilag ott folytatódik, ahol abbamaradt, vagyis pár nappal az első rész után, és közvetlenül a Rhombus of Ruin befejezését követve. Kegyetlenül ki is használják ezt a poént, hiszen a főhőstől elhangzik, hogy többnek tűnt, utalva arra, hogy valójában másfél évtizednél is több telt el a valóságban (három konzolgenerációt ugrottunk időközben). Raz és a Psychonauts csapat épp visszatér a főhadiszállásra, ahol hősünk a team részévé válik, de nem egészen úgy, ahogy képzelte: gyakornok lesz. A főnök, Truman Zanotto kiszabadítása ugyan sikerrel járt, de nincs magánál, így a szervezet maga is kissé kaotikus formát mutat. Pláne, hogy hamar kiderül, spicli van a soraiban, így természetesen a mi feladatunk lesz mindezt kinyomozni.
A játék valójában nagyon is hasonló alapokon nyugszik, mint a nagy előd, legalább annyira platformer, mint (leegyszerűsített) kalandjáték. A két elem keveredik, de roppant kreatív és furmányos módon. Itt nem lesz senkinek kiszámítható, hogy mi következik, nincs egy megadott pattern, ami szerint jönnek a pályák, illetve valamelyest ránk is van bízva, hogy milyen sorrendben haladunk. Ehhez egy központi hub, a Psychonauts főhadiszállás lesz a kiindulási pont. Rengeteg visszatérő ismerős lesz: Sasha, Milla, Ford Cruller, sőt Raz családja is fontos szerepet kap. Továbbá itt van szívszerelmünk, a főnök lánya Lili is (vagyis ez utóbbi kérdés, hiszen csak egy puszi történt korábban, így lehet Raz többet gondol, mint ami van?). De természetesen akadnak új belépők is, mindjárt a gyakornoktársaink, akik ahogy kell, rögtön azzal kezdik az ismerkedést, hogy megszívatnak minket.
A történetet meg sem próbálom jobban kibontani, annyira szövevényes, és hát pont az a lényeg, hogy menet közben élje át az ember. A végére minden a helyére kerül, de azért figyelni kell, hogy képben legyünk. De hát mi mást is várhat az ember, ahol az elsődleges feladat utazásokat tenni mások agyában, amelyekben a legelképesztőbb furcsaságok fognak minket fogadni. Lesz itt egészségügyi szerencsejátékozás, morbid tévés főzőshow, de csendesebbnek induló könyvtári vagy kertészkedős kaland is. A képzeletbeli és valós helyszínek egészséges arányban váltakoznak és utóbbiak is legalább annyi meglepetést tartogatnak majd kreativitásban, mint az előbbiek.
Az akciórészeknél az ugrándozást arénaharcok színesítik, ezeknél ugyanazok a spéci képességeink (psi-powers) állnak majd rendelkezésre, mint korábban (telekinézis, pirokinézis, levitáció). De akadnak újdonságok is, mint az időlassítás, a mentális kapcsolódás lehetősége (amely kettős szerepet tölt be: a platformer részeknél is jól jön majd, de néhány puzzle megoldásához is elengedhetetlen), illetve a projekció, ami gyakorlatilag egy rövid időre egy sidekick karaktert ad mellénk, aki olyan helyekre is be tud bújni, ahová mi már nem. Az egyetlen probléma, hogy mindezekből csak négy lehet nálunk egyszerre. Nem tudom, hogy a készítők ezt a játék színesítésére találták ki, vagy csak nem tudták jobban elhelyezni őket, de mindenesetre ebben a kérdésben tanulhattak volna a Ratchettől, amelynek a fegyverrendszere példásan jól működik már hosszú évek óta. Ha már a negatívumoknál tartunk, a platformerrészeknél is lesz néhány pillanat, ami cifra káromkodásokra késztet majd – jellemzően a perspektívából adódóan néha nem lehet pontosan kiszámolni az ugrások érkeztét.
A látványról azt lehet elmondani, hogy habár a grafika nem a top szintet célozza be, egyszerűbbek a karaktermodellek, illetve nem minden textúra szuper éles és kidolgozott, de ez ebbe a művészeti irányba bőven bele is fér. Ami viszont van, az nagyon pöpecül néz ki, köszönhetően a bátor színhasználatnak és a nagyon élénk fantáziáknak, amivel a pályákat megalkották, mind a kinézetet, mind az útvonalat, mind a berendezést tekintve. Szokatlan és meghökkentő világok tárulnak elénk, és ez üdítően hat sok más kiszámítható játékhoz képest. A hangulatot csak növelik a profi szinkronhangok (akik szinte kivétel nélkül mind visszatértek), a szellemes dialógusok és a remekül megkomponált soundtrack (ugye senki nem gondolja, hogy Jack Black nem kerül elő egy nóta erejéig?)
A Psychonauts 2 remekül sikerült kaland lett kisebb hibái ellenére is. „Menet közben jön meg az étvágy” alapon azok is élvezni tudják, akik az előző részekkel nem játszottak, noha akik igen, azok profitálnak majd belőle. A játékmenet lehet, hogy itt-ott kicsit suta, de a hangulat és a látvány, no meg az ötletek kárpótolnak majd. Nagyon jót tett a projektnek a biztos anyagi háttér és az elmúlt évek technikai fejlődése, így talán még azt is megbocsáthatjuk, hogy kettő helyett öt évig készült (eredetileg 2018-ban kellett volna kijönnie).
Lezárásként csak annyit tudok kívánni Tim Schafernek, hogy ezúttal jöjjön be neki a bizniszoldal is, és legyen rentábilis a fejlesztés, mert megérdemlik, a Double Fine talán élete főművét hozta össze (persze nem tudjuk, mit tartogat a jövő). Ugyanakkor nem győzöm megjegyezni, hogy a játék nem való mindenkinek, nem lesz mindenkinek ínyére, de ez rendben is van, hiszen nem is mindenkinek szól (ér azt mondani, hogy nem jön be). A rajongóknak viszont kötelező program, habár ők valószínűleg nem olvasták az okoskodásomat, hanem már bele is vágtak Raz új kalandjába.
