Amikor az ember végez a melóban, sokszor semmi másra nem vágyik, mint hazatérni és lerogyni a kanapéra, egyszóval pihenni. Ha pedig van egy ifjú ara is, aki kifejezetten izgi hírekkel és meglepetéssütivel vár, akkor duplán megvan a motiváció a hazatérésre. Pontosan ez történik a 12 Minutes főhősével is, azonban a kellemes élményeket egy váratlan esemény zavarja meg.
Megjelenik ugyanis egy nyomozó, aki gyakorlatilag betör a lakásba, megvádolja nejünket egy gyilkossággal (gyakorlatilag a saját apja megölésével), majd erőszakosan vallatni kezdi. Természetesen ezt már a férj sem nézi tétlenül, először udvariasan, később kissé erélyesebben kezdi a nyomozót számon kérni. A fordulat pedig itt következik be, ugyanis a váratlan vendég hatásköréből kilépve megfojtja a főhőst. A meglepetés azonban mégsem ez lesz, hanem hogy ezután nagyjából 12 percet visszaugorva az időben, újra abban a pillanatban találjuk magunkat, amikor megérkeztünk a lakásba. Újra és újra.
A 12 Minutes ötlete már nagyjából két éve tartja lázban a játékosközösségeket, ekkor mutatták be ugyanis széles körben a nagyérdeműnek a Microsoft E3 konferenciáján. A potenciális első találkozás azonban még régebbre eredeztethető, ugyanis van, aki már a 2015-ös PAX Easten találkozhatott egy korai fázisban lévő prototípussal. Na de nem akarok unalmas történelemórát tartani: akit elvarázsolt az ötlet, biztosan felírta a listájára, és kifejezetten várta a megjelenést. Van az említett időhurkos alapvetés mellett azonban egy másik különös ismertetőjegye játéknak, mégpedig hogy majdnem végig felülnézetből láthatjuk a cselekményt. Persze a dolog nem annyira ritka, mindannyian fel tudnánk sorolni pár hasonlót, kezdve a Hotline Miamival, vagy akár visszatekintve az első két GTA-ra. Kalandjáték műfajban viszont nem annyira gyakori a dolog, nekem hirtelen csak a fantasztikus Dreamweb ugrik be.
A 12 Minutes azonban nem a szó klasszikus értelmében vett kalandjáték. Van ugyan inventory, találunk és használunk majd tárgyakat, de a játék gerincét itt a dialógusok jelenik, amelyekből új információk derülnek ki, amit egy ismételt újrakezdéskor felhasználhatunk. Az egész olyan, mint amikor Bill Murray az Idétlen időkigben egyre vadabbul és okosabban vágott neki újra ugyanannak a napnak. Igaz, itt sokkal kevésbé mókásan történik mindez, valamint szűkösebb időkerettel.
Ennyi hadoválás után igazán rátérhetnénk, hogy akkor most jól sikerült a játék vagy sem, nem igaz? A válasz nem egyszerű. A magam részéről élveztem az utazást, amit a 12 Minutes jelentett, de nem vagyok maradéktalanul elégedett. Szinte bármelyik részelemet vesszük, lehet róla pozitív és negatív jegyeket sorolni. Vegyük például a szinkront. Elsővonalas hollywoodi sztárokat sikerült megnyerni a feladatra (James McAvoy, Daisy Ridley és Willem Dafoe), akik remekül végzik is a dolgukat, ám érzésem szerint mintha kevés lenne a szöveg, amit felmondtak. Az időugrálós téma sokkal több lehetőséget kellene, hogy adjon, és bizony akadnak olyan párbeszédek, amelyek ettől kicsit furcsák lesznek. Teszem azt, veszekedésbe torkollik egy diskurzus, akkor is tudjuk folytatni egy korábban már lejátszott, nyugodt, vagy kedvesebb hangnemű irányba. Persze ez nem a színészek sara, illetve nehéz is megoldani, mert ez ennek a műfajnak a rákfenéje, de a szőrös szívű tesztelő ezen is tud rágódni.
A grafika maga nagyon szép és hangulatos, de hiába készültek a mozgások motion capture megoldással, az animációk néha tudnak nagyon suták lenni, illetve a karakterek képesek egymásba és tereptárgyakba nyúlni, ami nagyon csúnya hatást kelt, és sokszor ki is zökkenti a játékost. Kicsit olyan érzése van az embernek (az előző problémát is tekintve), mintha nem lett volna elég büdzsé a fejlesztésre, és kényszermegoldások születtek volna. Tapasztalat egész biztosan van, ugyanis a játék mögött álló Luís António korábban a Rockstar Games és a Ubisoft kötelékében dolgozott, mint grafikus, amikor pedig megunta a multi gépezetet, akkor a The Witness című indie csodában segédkezett, mielőtt a maga útját kezdte volna járni.
A legnagyobb problémát részemről viszont az jelentette a játékban, hogy annak ellenére, hogy a téma adja magát, hogy nagyon sokrétű megoldásokat lehessen alkalmazni, sok esetben nagyon is lineáris. Vannak olyan események, amelyeket csakis úgy lehet megoldani, ahogy a designer megálmodta. Nem szeretnék konkrét példákat hozni, hiszen a történet alapvetően nem hosszú, így szinte minden spoilert jelent, de egész egyszerűen az a baj, hogy vannak olyan dolgok, amelyek máshogy történnek, ha letérünk a megadott ösvényről. Vagyis ugyanabban a szituációban hiába számolunk azzal, hogy egy adott dolog megtörténik, mert nem fog, és ezt semmi nem indokolja, csak nem és kész. Ennek kapcsán lesz pár fejtörő, ahol sokat kell majd próbálkoznunk, és bármilyen fura is ezt leírni egy ilyen időugrós történetnél: amennyire az adja a varázsát a dolognak, hogy újra és újra átéljük ugyanazt, sajnos egy idő után mindez kissé frusztrálóvá is válhat.
Pláne, ha bugokba is futnunk, amit nekem sikerült abszolválni. A sokadik nekifutásra ugyanis bekerültem egy olyan sodorba, ahonnan nem tudtam továbblépni. Pontosan tudtam, hogy mit kellett csinálni, de egész egyszerűen nem kaptam meg azokat a feltételeket, hogy megfelelő módon tudjam folytatni a sztorit. Már épp azon voltam, hogy nulláról újrakezdem az egészet (amihez bevallom, egyáltalán nem fűlött a fogam), amikor egy őrült ötlettől vezérelve végigpróbálgattam olyan dolgokat, amiket már korábban rég letudtam, és ennek hatására valami visszakattant a scriptben, és onnantól kezdve már tudtam a megfelelő irányba továbbhaladni.
A fent említett okoknál fogva részemre a 12 Minutes felemás élményt adott. A játék maga jó, az alapötlet, a hangulat, a szinkron kiváló, de a bugok, kisebb grafikai anomáliák és helyenként a logikusság csorbulása sokat rontottak számomra a képen. Nem vagyunk egyformák, simán lehet, hogy akad majd, akiket mindezek nem zavarják majd, vagy észre sem veszik. Azt mindenképp jó szívvel ajánlom, hogy érdemes belevágni a játékba, mert egészen egyedi élmény, ráadásul aki Game Pass előfizető, az most gyakorlatilag mindenféle elkötelezettség nélkül megteheti. A végjáték igazi fordulatot és meglepetést hoz, lehetőségünk van több irányba is elvinni a történéseket, így aki rákattan a sztorira, az megtalálja a szavatosságot is. Engem csak az zavar, hogy talán többet is ki lehetett volna hozni az egészből, de könnyen elképzelhető, hogy csak telhetetlen vagyok...
