Ha meg kellene választani a leghipsterebb videojáték díj nyertesét, akkor a The Artful Escape igen jó eséllyel pályázhatna. A játék összes szereplője (beleértve az utolsó utcai járókelőt) napszemüvegben feszít, és úgy általánosságban süt mindenkiről a cool életérzés. A történet gerincén aztán egy olyan pszichedelikus utazást élünk meg, amilyenre csak ritkán van példa az effajta médiumban. Az általunk fabrikált titulust hallva alighanem maga a legfőbb készítő is elégedetten csettintene. Johnny „Galvatron” maga is zenész, bandájának, a The Galvatronsnak egyik alapítója és gitárosa. Pár éve Beethoven & Dinosaur néven létrehozta saját videojáték-fejlesztő csapatát, hogy egy sikertelen kickstarteres kalapozás után az Annapurna segítségével létrehozza a 38 (!) éve dédelgetett nagy álmát. Azt hiszem, körbeértünk, és nem kell tovább magyarázkodnom.
A The Artful Escape egy igen különleges élmény, akár a témaválasztást, akár a kivitelezést, akár a stílust vesszük. Egy dologban azonban roppant középszerű, és ez pedig a játékmenet. Zenés platformerként jellemezhetnénk leginkább, ám sem a nagyon alapszintű platformerelemek, sem a szintén nem túl bonyolult ritmusjáték-darabkák nem fognak igazán senkit nagy kihívás elé állítani. Mindezt nem azért árultam el mindjárt kezdésnek, hogy bárki kedvét elvegyem, pusztán jobb tisztázni: nem emiatt fogunk pár év múlva Francis Vendetti nagy kalandjára emlékezni.
A fiatal srác egy álmos, ámde nagyon is festői szépségű hegyi városkában (Calypso, Colorado) éldegél, a tinédzserek szokásos bizonytalanságával erősen megáldva. Az átlagnál azonban egy sokkal nagyon terhet is cipel a vállán. Johnson Vendettinek, a legendás, közismert folk zenésznek az unokaöccse ugyanis, akinek öröksége ólomsúlyként nehezedik hősünkre. Ő is a zenei pályán képzeli el magát, de szép lassan rájön, hogy ez az előre kijelölt (elvárt) út talán nem az, amit ő maga szeretne. Mindez még talán épp időben (?) történik, Francis első nagy koncertjének előestéjén, amely egyébként a néhai nagybácsi előtti tisztelgés is volna, a városka élénk érdeklődése közepette. Kapóra jön tehát Violetta, az extravagáns csaj, aki űrhajóval érkezik, és felnyitja hősünk szemét – mire kettőt pislog, már is egy intergalaktikus kaland közepén találja magát.
A játék olyan, mintha az Afterparty és az Alto's Odyssey fura egyvelege lenne. Előbbihez a szépen kidolgozott, színekkel teli látványvilágát lehetne hasonlítani, utóbbihoz pedig a beszélgetések és felfedezések közti részek utazásait. Az egész kalandot szervesen átszövi a zene, és ezt nem csak úgy kell érteni, hogy néha felcsendül egy-egy olyan muzsika, ami nem megszokott a videojátékokban. A nagybácsi például kiköpött Bob Dylan (nem titkoltan róla is mintázták), de előkerül majd a The Beatles-féle Sárga tengeralattjáró, továbbá bármikor előkaphatjuk gitárunkat, hogy pengessük kicsit. Ilyenkor olyan nyolcvanas, kilencvenes évekbeli szólókat nyomhatunk le, amelyek hallatán Joe Satriani vagy Steve Vai is elégedetten bólintana. Menet közben meg, amikor Francis kezd rálelni az igazi céljára, egy karaktergenerálás is bejátszik majd, amelyben akár megalkothatjuk saját Ziggy Stardust variációnkat is.
A legnagyobb kihívást a „bossharcok” jelentik majd, de ez sem jelent mást, mint egy-egy zenei pattern ismételgetését, öt különböző gomb nyomogatásával. Eleinte mókás a dolog, de egy idő után kissé befullad és unalmas lesz (ahogy maga a sztori is). Szerencsére nincs túlhasználva ez a játékelem, és a kaland maga sincs elnyújtva (4-5 óra alatt a végére érhetünk). Sajnos azonban ennél a játéknál sem tudunk a hibák mellett elmenni, ami jelen esetben technikai jellegűek. Egész egyszerűen néha már olyan sok dolog történik a képernyőn, hogy beszaggat az animáció. A teszt Xbox Series X-en zajlott, tehát erős vas állt a játék rendelkezésére, így ezt inkább az optimalizálatlanság számlájára írom (remélhetőleg idővel javításra is kerül – információink szerint a készítők dolgoznak rajta, és a megjelenés körülre ígérték a foltozását).
A The Artful Escape semmit nem bíz a véletlenre, szinkronszínészek tekintetében is igazi nagyágyúkat vonultat fel, úgy mint: Carl Weathers (Predator, Rocky), Lena Headey (Game of Thrones, Terminator: The Sarah Connor Chronicles), Mark Strong (Stardust, RocknRolla, Kingsman) és Jason Schwartzman (szinte minden Wes Anderson mozi). Ennek (és a fenti lelkes beszámoló) ellenére leginkább csak azoknak tudom ajánlani, akik odáig vannak a zenéért, és nincs ellenükre az egyszerűbb játékmenet. Ők rengeteg popkulturális utalás közt csemegézhetnek, és alapvetően fantasztikus hangulat várja őket. Akik viszont már rosszul vannak egy gitárszóló hallatán is, vagy a '60-as, '70-es évek drogoktól nem épp mentes pszichedelikus hangulatától, azok jobb, ha távol maradnak. Részemről kellemes utazás volt, de talán pont elég is.
