Az Assassin’s Creed Valhalla idén májusban megjelent első DLC-je, a Wrath of the Druids igen pozitív élményt nyújtott számomra, így hasonlóan szórakoztató élmény reményében kezdtem bele a The Siege of Paris (Párizs ostroma) kalandjaiba. Nem is csalódhattam volna nagyobbat...
Amikor meghallottam a készülő második DLC hírét, az örömbe némi kétely vegyült. Egyrészt szkeptikus voltam, hogy egy ostrom eseménye elegendően szövevényes történetszálat alkot-e, továbbá a gyors megjelenési dátum nem csorbítja-e a játékélményt. Sajnos a játék során a gyanúm beigazolódni látszott. Nem csupán a csalódottság érzetét okozta az új DLC, de már-már bosszús is lettem miatta. Folyton ott kavargott bennem a kérdés, hogy az anyagi hasznon túl miért volt szükség egy új DLC piacra dobására? Na, de lássuk a konkrét tapasztalatokat!
Ami a Wrath of the Druids DLC-ben működött, azt most szinte egytől egyig kidobták az ablakon. A The Siege of Paris történetszála „meglepő” módon Párizs ostromát járja körbe. A DLC az előzőhöz képest szintén Ravensthorpe kikötőjéből indul, ahol két frankföldről jött karakter (Toka, a vikinglány és Pierre, a francia ellenálló) kéri Eivor segítségét III. (Kövér) Károly, Karoling császár és frank király ellen. Eivor célja, hogy támogassa Sigfredet, az Elgring klán vezetőjét, hogy megállítsa Károly előretörését, annak érdekében, hogy még véletlenül se fenyegesse terjeszkedésével a Raven klánt. Eivor némiképp karakteridegen módon rendszeresen hangoztatja, hogy ő csupán a klánja érdekeit képviseli, bár korábban mindenki gondját-baját megoldotta. A konfliktusokat, így az ostromot is megpróbálja diplomácia terén, a szavak útján elkerülni, meg is kapja érte az „Eivor, tha talker” gúnynevet. Persze, ha bármi kétségünk akadna a történet végkifejlete terén, emlékezzünk csak a DLC címére.
Elnézést érte, de kénytelen vagyok sarkosan fogalmazni: Párizs ostroma egy vicc... Az alapjátékban hozzászokhattunk, hogy a nagyobb küldetések vége mindig egy nagyobb erőd ostromával zárul, amit különféle ellenségeket legyőzve, kapukat kinyitva, területről területre kell elfoglalni. Valami hasonlót vártam a párizsi ostrom esetében is, remélve, hogy a korábbi egysíkú játékmenetért majd kárpótol egy összetett, nehéz ostrom. Tévedtem... Az ostromot pár előkészítő miniküldetés (hírszerzés, robbanószer elhelyezése a híd alatt) előz meg, de maga a harc inkább áll 1-1 párbajokból, mint tényleges összecsapásból. Kiábrándító volt...
Ami viszont pozitívuma a DLC-nek, hogy a boss-összecsapások élvezetesebbek lettek. Egyrészt a kisebb bossok legyőzése során előkaphatjuk assassin leleményességünk, és trükkel iktathatjuk ki az illetőt, bár ezzel megfosztva magunkat egy nehezebb összecsapástól. Másrészt a fő bossok terén többlépcsős, összetettebb harcra számíthatunk.
Új ellenségtípusokat is kapunk. A pestis sújtotta Párizs csatornáiban patkányokkal hadakozhatunk, és dárdás lovasok is megnehezítik a hétköznapjainkat. Új képességek is színre lépnek, amelyek között akadnak igen hasznosak is, például a legyőzött ellenségeket kifosztó hollónk.
A küldetéstípusok alapvető konstrukciói többnyire megegyeznek az alapjáték sémáival, ám olyan érzésünk támadhat, hogy igyekeztek az ingerszegényebbek közül válogatni. Keresve sem találunk reményteli fejlesztést, mint az előző DLC-ben. Marad az oltárok felfedezése, a kövek egymásra pakolgatása és a frank nemesekkel vívott párbajok.
Gyűjthetünk ellenben hírhedtség pontokat, amelyeket nyúlfarknyi „lázadó” küldetések sorával nyerhetünk el. Nem kell túl komplikált dologra számítanunk, egyes elemei max. 5 percesek, három töltőképernyővel együtt... Cserébe alapanyagokat és felszereléseket válthatunk ki. A küldetések során társaságot is kapunk, sőt csapatunkat fejleszthetjük is. Ez alacsonyabb játékosszinten kapóra is jöhet, ellenben nem sok hasznát vesszük.
A párizsi ostrom győzelmét ünnepelve helyi játékokat próbálhatunk ki, mint a sajtdobálás és a (dobpergés) futás a disznókkal... Eivor meg is jegyzi: „Run with the pig. Another victory in my saga.”
Összességében a The Siege of Paris jobban illeszkedhetne az Assassin’s Creed Valhallába az alapjáték egyik fő küldetéseként, de a játékmód újításainak csekély volta miatt önálló DLC-ként véleményem szerint nem igazán állja meg a helyét. A sokkal összetettebb, hangulatosabb, izgalmasabb Wrath of the Druidshoz képest hatalmas csalódás. Kár érte.
