Returnal, Twelve Minutes, Quantum League, Outer Wilds. Csak néhány az utóbbi időszak időhurkos játékaiból. Úgy tűnik, hogy mostanában egyre több fejlesztőt megfog ez a téma, ami Hollywoodot már évtizedekkel ezelőtt is meghódította. Minden ilyen sztori közül talán az Idétlen időkig az egyik legnagyobb klasszikus, legalábbis mozis fronton. Videojátékok terén egyelőre csak most kezd divat lenni az időhurok, így egyelőre még nem könnyű megmondani, melyik alkotás válhat majd a téma klasszikusává. A Twelve Minutes és a Returnal is jó eséllyel pályázik e címre, de van mellettük egy új versenyző is, méghozzá a Deathloop. Nem is akármilyen versenyző, ugyanis annak az Arkane Studiosnak az új munkájáról van szó, akiknek a Dishonored játékokat és a legutóbbi Prey feldolgozást is köszönhettük. Elmondható róluk, hogy minden játékukban próbálnak valami újdonságot hozni, illetve az is, hogy játékaik kivétel nélkül piszok hangulatosak tudnak lenni. De mi a helyzet a Deathlooppal? Beáll ebbe a sorba, vagy inkább kilóg belőle?
A sztori egy titokzatos és igen-igen fura helyen, a Blackreef-szigeten játszódik. A sziget elég kietlennek tűnik, de valójában valósággal nyüzsög rajta az élet. Város, kutatóállomás, földalatti bunker és hasonló létesítmények sorának ad otthont, de nem ettől érdekes. Blackreef az 1930-as évek óta ad otthont egy katonai létesítménynek, amely már akkor is a hely fura amonáliáit kutatta. Később, a ’60-as években egy tudós kaparintotta meg, aki rájött, hogy itt az idő nem egészen úgy viselkedik, mint a világon bárhol máshol. Miután megfejtette a titkát, beindított egy végtelen időhurkot, ami minden éjfélkor újraindul. A szigeten rajta kívül nyolc úgynevezett visionary kapott otthont, akik pontosan azért jöttek ide, hogy a hurok által örök életre tegyenek szert. Őket pedig egy sereg szolga követi, akik hasonló okokból vannak a szigeten, de valójában számukra az egész nem több, mint egy végtelenszer ismétlődő munkanap... Még szerencse, hogy az újrakezdésnél mindenkinek törlődik a memóriája is. Kivéve egyvalakit, Julianát, aki valamiért mindenre emlékszik. Ő az egyik irányítható karakter, ám ahhoz, hogy a bőrébe bújhassunk, előbb a másik főhős, Colt oldalán kell belevetnünk magunkat a kalandokba. Colt ugyanis meg akarja törni a hurkot, hogy kiszabaduljon a szigetről, Juliana viszont ezt nem hagyja, és minden nap figyelmezteti a sziget lakóit Colt árulására. Így lényegében a sziget teljes lakossága Colt ellenségévé válik.
A Deathloop érdekesen áll az időhurok témához. A játék tulajdonképpen pályákból vagy küldetésekből épül fel, amelyek között egy kis eldugott főhadiszálláson tudjuk összegezni a megszerzett információinkat. Itt tudjuk fejleszteni karakterünket, itt foglalkozhatunk a felszerelésével és hasonlók, egyedül itt vagyunk biztonságban. Az egyes helyszínekre különböző napszakokban is ellátogathatunk, ilyenkor már feladatok és interakciók érhetők el. A cél az, hogy levadásszuk a többi visionaryt, mivel csak akkor törhet meg a hurok, ha ők mind meghalnak. Csakhogy ez piszok nehéz feladat. Már csak azért is, mert ha Colt meghal, kezdődik a nap elölről. Szerencsére a játék valamennyire engedékeny. Egy adott pályán mindig van három életünk, vagyis kétszer meghalhatunk úgy, hogy csak az adott checkpointtól kell újrakezdenünk, és a pálya sem resetelődik. Ha viszont harmadszor is elbukunk, akkor Colt tényleg meghal, és visszakerül a bázisra, ahonnan teljesen újra kell kezdenie az adott küldetést.
A játékmenet a szokásos arkane-es stílust képviseli. Alapvetően egy inkább lopakodásra kihegyezett akció-szerepjáték ez, amelyben mindenféle fura fegyvereket és kütyüket használhatunk. Colt folyamatosan feliratokat vizionál maga elé, ezek jelentik a korábbi napok emlékfoszlányait, egyfajta útmutatóként is szolgálnak: erre menj, azt csináld, ellenség a sarkon túl stb. Ugyanakkor nem ritka, hogy az ember kissé elveszettnek érzi magát, ami annak köszönhető, hogy bár kapunk útmutatást, hogy mit is kellene tennünk, a miként és a hol már rajtunk áll. Ez pedig könnyen elveheti a játékosok kedvét a folytatástól, pláne, ha a próbálgatás és felfedezés közben a kelleténél többször halnak meg és mindent kezdhetnek elölről...
Viszont pont ez a Deathloop lényege és egyik fő hangulati üzemanyaga is. Egy elég nehezen megfogható sajátos feeling lengi körül az egész játékot, amin rengeteget dob a ’60-as évek futuretro stílusa, és főleg a két főszereplő közti diskurzusok. Ebből a szempontból remek színészi játékot kapunk, a karakterek is szerethetőek. Viszont az NPC-k, avagy a mindenfelé mászkáló szolgák már kevésbé. Hogy milyen indíttatásból döntöttek úgy a készítők, hogy nem csak névtelen, de lényegében arctalan próbababákkal népesítik be Blackreef szigetét, azt nem tudom. De tényleg olyan, mintha pisztolyokkal és késekkel felfegyverzett, életre kelt próbababák ellen harcolnánk. Fura, és nem is ad semmit a hangulathoz, sőt, ha valakinek nem jön be ez a stílus, akkor bizony sokat is tud rontani rajta.
A grafikára egyébként nem lehet különösebb panasz. Amikor a premier előtt közzétették a hivatalos gépigényt, egy picit aggódtam, hogy talán gondok lesznek a teljesítménnyel. De azt kell mondanom, hogy még az én korosodó GeForce GTX 1080-ammal is remekül elfutott a játék kimondottan magas grafikai beállításokkal is – persze csak 1080p-s felbontás mellett. Oké, nincs ray tracing és hasonló csilli-villi effektek, de a Deathloop ezek nélkül is megállja a helyét. A látvány pedig olyan szokásosan „arkane-os”, sok elemében hasonlít a Dishonored látványvilágára. Ez valamennyire megosztó lehet, hiszen nem mindenkinek jön be ez a stílus.
A Deathloop egy jól sikerült időhurkos akció-kalandjáték lett. Eleinte kissé káosznak tűnik benne minden, de ha adunk neki időt, és hagyjuk, hogy kitisztuljanak a részletek, akkor igenis szerethető. A harcrendszer nem tökéletes, az MI is hajlamos fura dolgokra (két NPC közül az egyik üvöltve lő rám, a másik három méterre tőle békésen térdel egy gép mellett és szerelgeti tovább...), de van benne fantázia. A lopakodós részek is kissé darabosnak érződnek, mintha nem is lenne ilyen a játékban, csak mi akarnánk beleerőltetni. Márpedig van benne, és hasznos is használni, mert karakterünk nem halhatatlan, és a picit is nagyobb túlerő már komoly gondot jelenthet. Viszont harc helyett machetével becserkészni az ellenséget, esetleg egy jól irányzott rúgással letaszítani egy erkélyről vagy sziklaszirtről valamiért mókás érzés. És kihívás is több van benne. Az időhurok miatti újrapróbálkozás pedig arra is lehetőséget ad, hogy ugyanazt a területet más módszerekkel tisztítsuk meg. Esetleg eleve meg se tisztítsuk, csak óvatosan kerüljük ki. A hogyan és a miként abszolút a kezünkbe van adva, csak élni kell vele. Így a Deathloop még akár az időhurkos játékok egyik legnagyobb klasszikusa is lehet, de persze ezt majd csak az idő dönti el.
