A nyomozós kalandjátékok mindig kicsit mások, mint a hagyományos point-and-click kalandjátékok. És ezeken belül is sokkal leegyszerűsödöttek a Poirot kalandjátékok. Hiszen Sherlock Holmesszal szemben Poirot sosem fut, verekszik vagy lő, így akció egyáltalán nem szerepel ezekben. Persze, ki is várná el egy öregedő, pedáns belgától, hogy akciózzon? Na de akkor sem, ha még fiatal?
Az Agatha Christie – Hercule Poirot: The First Cases a címszereplő fiatalkorába repít el minket, amikor még közrendőr, illetve amikor már kezdő nyomozó volt odahaza, Belgiumban. Bár a tutorialnek is beillő első fejezet Brüsszelben játszódik, a történet tetemes része a szintén belga Bruges-ben. Ez lehetne jó hír is, hiszen Bruges városa egy tündérmese, de sajnos az egész játék egyetlen házban játszódik. Tehát az akciókkal egyetemben a változatos helyszíneket is kihúzhatjuk.
Akkor mi marad, amitől mégis kalandjáték? Igazából nem is nagyon nevezném kalandjátéknak, inkább egy interaktív, dialógusvezérelt kisregénynek. És fontos itt az elején megjegyezni, hogy a történet jó. Ügyes terelések vannak benne (amik megszokottak Agatha Christie regényeiben), csak hát a legtöbb regényét – főleg a híreseket, amelyekből játékok készülnek – már mind ismerjük, ezért nincs nagy meglepetés. A The First Cases – a címben sugallt többesszám ellenére – valójában egyetlen történet. De az kellően sok mellékszálból és ügyből áll össze: lopás, zsarolás, emberiesség elleni bűnök... és persze egy gyilkosság is. A vadonatúj sztorit pedig kifejezetten ehhez a játékhoz írták. És számomra izgalmas volt benne egyre több dolgot megtudni. Nem úgy, mint a Halál a Níluson, a Gyilkosság az Orient expresszen vagy Az ABC-gyilkosságok játékokban.
Maga a játékmenet négy részből áll. Ezek közül a legfontosabbak a beszélgetések, amelyek összekötik a másik hármat. Viszont a beszélgetések lineárisak. Muszáj megkérdeznünk mindent és meghallgatni a válaszokat. Nincsenek döntési pontok. A másik a mászkálás és a helyszínek felfedezése. Említettem már, hogy nagyon szűk térben játszódik a játék, emiatt ez nem túl érdekes. Viszont a beszélgetések és felfedezések hatására újabb beszélgetések nyílnak meg. Aztán a harmadik rész a játék gerince: a kis szürke sejtek. Ez egy folyamatábra-felület, ahol minden beszélgetésből megtudott információ vagy a helyszínen tett felfedezés egy új pontként kerül be.
Ezeket a pontokat kell – logikai alapon – összekötni. A történetben való haladáson túl ez a legélvezetesebb része a játéknak. Az esetek többségében a feladat nem nehéz: ha értettük a párbeszédeket, akkor magunktól is rájövünk az összefüggésekre. Ezt követően feltűnnek új elemek, amelyeket vagy szintén össze kell kötni eddig meglévőkkel, vagy kinyitnak egy új beszélgetést: megkérdezhetünk valakit arról a témáról, így gördítve tovább a történetet. Sajnos a Sherlock Holmes játékokkal ellentétben itt nem lehet rontani: nem húzhatunk be rossz vonalakat, és nem juthatunk emiatt rossz következtetésre. Az egyetlen nehézség, hogy néha két olyan pontot kéne összekötni, aminek szerintem nincs, vagy csak nagyon erőltetett kapcsolata van. De ezt is muszáj megtennünk, hiszen addig nem léphetünk tovább. Így aztán előbb-utóbb mégis megtaláljuk a megfelelő párosításokat. Tehát a kis szürke sejtek is valójában lineárisak: nem lehet letérni a történetről.
És van még a negyedik fajta minijáték, amikor meg akarunk törni valakit. Ez az egyetlen olyan feladat, ahol döntenünk kell, hogy milyen kérdésekkel érjük el, hogy megtörjön az illető és beismerjen valamit. Ebben pedig már rontani is lehet, de ha nagyon fontos az adott dolog a történet szempontjából, akkor hibázás esetén újra megpróbálhatjuk. A végső nagy konklúziónál fordult elő nekem, hogy egyet elrontottam, és nem lehetett megismételni, de azért végül ugyanúgy megtörtént a nagy finálé – csak éppen nem kaptam meg érte az achievementet Steamen.
Az Agatha Christie – Hercule Poirot: The First Cases nem olyan, mint a Frogware Sherlock Holmes játékai. Azoknál sokkal egyszerűbb és egyirányúbb. A története nekem tetszett, nem volt túl könnyen előre kitalálható. Tényleg gyanakodtam az összes gyanúsítottra – amit az ember elvár egy jó nyomozó kalandtól. Viszont a játék igazából csak egyszer játszható végig. Így mindenki döntse el maga, hogy mennyit ér meg neki 12 órányi önfeledt nyomozás a nem annyira öreg, nem annyira cuki, de franciásan raccsoló Poirot-val.
