Szeretem a nyomozó játékokat – a Sherlock Holmestól az L. A. Noire-ig – mert mindegyikben van valami „trükk”, amivel szimulálják a nyomozók munkáját, és amitől kicsit különböznek egy sima kalandjátéktól. Amikor először hallottam a Conway: Disappearance at Dahlia View-ról, és láttam a screenshotokat, akkor azt hittem, hogy ebben az lesz a speciális, hogy szobánk ablakából kell információkat gyűjtenünk (magyarán kukkolnunk) egy fényképezőgéppel, és ezek alapján levonni a következtetéseket.
Azonban ez nem így van. Persze van a kukkolós rész, de amúgy egy viszonylag hagyományos nyomozós kalandjátékot kapunk. De azért nem teljesen! A történet elég komor, hiszen egy nyolcéves kislányt elrabolnak egy udvarból (a címadó Dahlia View ennek az udvarnak a neve, bár a Dahlia önmagában is egy emberrablásra utal). Mindez Angliában, az 1950-es években történik. A főszereplő (azaz mi magunk) egy nyugdíjas magánnyomozó, aki ugyanebben az udvarban lakik. És mivel mozgássérült, ezért napjait az ablakon át nézegetéssel tölti, ahol jól megfigyelheti a szomszédokat. És bár a lánya – aki rendőr – külön kéri, hogy maradjon ki ebből, ő mégis úgy érzi, hogy erkölcsi kötelessége segíteni az eltűnt kislányon, és ezért nyomozásba kezd.
A játék fejezetekre oszlik. Minden fejezet egy kis intro után átcsap kukkolásba, amikor is fényképezőgéppel kell körbenéznünk az udvaron, és minden fontos dolgot lencsevégre kapnunk. Ez nem nehéz rész, mert ha történés van, akkor sem maradunk le róla, ha épp másfelé figyelünk, mivel a fontos részekkel megvárnak minket, amíg oda nem nézünk. Általában látunk egy vagy két fontos dolgot, amiket, ha jelen lennénk, mint a rendőrök, akkor nem vennénk észre. Ez a kukkolás előnye...
Ezek után kerekesszékünkkel leliftezünk a földszintre, és személyesen is körülnézünk, illetve beszélgetünk a szereplőkkel. Ez a rész a játék egyik sajátossága. Nehéz eldönteni, hogy ez előny vagy hátrány. Szóval kerekesszékkel a valóságban is nehéz közlekedni, ebben a játékban azonban különösen komplikált. Nem tudtam eldönteni, hogy azért ilyen nehéz az irányítás, hogy ezzel is átélhetőbb legyen egy mozgássérült problémája, vagy azért lett kerekesszékes a főhős, mert eleve borzalmas volt az irányítás. Ami viszont tetszett, hogy főhősünk speciális helyzete miatt sokkal értelmesebbek lettek a játékokban megszokott megkötések: vicces ugye, amikor egy játékban a Navy Seal operátora nem képes átugrani egy fél méteres kerítést. Na itt a Conwayben ezek teljesen érthetők. Ráadásul – kalandjáték lévén – a készítőknek egy csomó eszközük van a korlátozásunkra (lépcsőn nem lehet le-fel menni tolókocsival), és ezáltal rejtvényesebbé tudják tenni a játékot: bizonyos helyekre csak úgy és akkor jutunk be, ha valahol máshol megoldunk egy puzzle-t.
Mindez eddig a jó része a Conway: Disappearance at Dahlia View-nak. A rossz az, hogy borzalmas a kameranézet. Fix pontból látjuk a szobát, ahol épp vagyunk, de ez nem mindig alkalmazkodik ahhoz, hogy praktikus is legyen. Sok fontos tárgyról, megnézendő dokumentumról maradhatunk le azért, mert az adott szögből nem láthatóak. Persze kis játék után ráérzünk, és már akkor is nyomkodjuk az F-gombot (ami az általános interakció), amikor nem is látjuk, hogy lehetne-e használni, mivel nincs benne a képben. Szóval értem én, hogy mozgássérült, de azért látni csak képes maga elé. Mi – a játékos – pedig nem látjuk azt, amit a főhős, és ez idegesítő. Természetesen végig lehet csinálni így is, csak rá kell hangolódni.
A másik bosszantó dolog – de remélem, hogy ez csak a megjelenés előtti tesztpéldányban volt így –, hogy nagyon ritkán ment magától a játék, kézi mentés pedig egyáltalán nincs. Tehát ha valami miatt félbe kell hagyni a játékot, és az nem egy fejezet vége, akkor nagy eséllyel egy iszonyú hosszú részt újra kell játszani, mert régen volt az utolsó automatikus mentés. És mivel a nyomozás főleg szöszölés és olvasgatás, ezért másodjára nem annyira élvezetes, mint elsőre rácsodálkozni a gyanús dolgokra.
Ha sikerül a fejezetek törzsét adó terepmunka – amiben sok hagyományos kalandjátékos rejtvénnyel találkozunk –, akkor otthon össze kell kötnünk a talált információmorzsákat a bizonyítéktáblán. Ezeket általában nagyon szeretem a játékokban, de a Conwayben ahogy haladunk előre a történettel, egyre nehezebb lesz ez a rész. Nem azért, mintha nem érteném a történetet és hogy melyik bizonyíték mit tanúsít, hanem mert nem egyértelmű. Az adott gyanút két-három bizonyíték is igazolhatja, és ha nem pontosan azt jelölöd meg, amire a készítők gondoltak, akkor nem fogadja el a megoldást a program. Például az egyik gyanúsított azt állítja, hogy 22:50-kor egy adott dalt hallgatott a rádióban. Mi tudjuk, hogy azért hazudik, mert a rádióján be van ragadva a sávváltó gomb, a rádióműsor szerint pedig egy egész más állomáson játszották azt a dalt. De a játék nem fogadja el, ha azt jelölöm be, hogy a rádióállomáson az adott időpontban másik dalt játszottak, hanem azt kell megjelölni, hogy másik adón szólt az a dal. Érthető, hogy ez is igaz, de mivel a másik is jó, szerencsésebb lett volna, ha bármelyik érvelést elfogadja a játék.
Mindezen problémák ellenére érdekes és élvezhető játék a Conway: Disappearance at Dahlia View. Tetszett a történet, érdekesek voltak a szereplők és ötletes a kerekesszékes főhős. Akadnak benne kisebb hibák, és talán picit rövidnek is mondható – én 10 óra alatt vittem végig, de úgy, hogy tényleg alaposan végigtúrtam az összes helyszín minden zegét-zugát. Illetve volt, hogy a mentés hiánya miatt kb. az egész fejezetet elölről kellett kezdenem. De az is biztos, hogy nem töltöttem volna ennyi időt vele, ha nem élveztem volna. És határozottan sokkal élőbb és „kalandjátékabb”, mint a nemrég ismertetett Hercule Poirot: The First Cases.
