A mozikban immár egy évtizede hódítanak nagy sikerrel a Marvel képregények hősei. Miután lezárult egy nagy korszak Thanos legyőzésével, és megannyi eddig kulcsszerepet betöltő hős „nyugdíjazásával”, most sok rajongóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy következő években vajon milyen irányt vesz majd a Marvel moziverzum. Ám ami a mozikban már egy évtizede tombol, az valahogy csak minimális mértékben tért át a videojátékok világába. Szerencsére ma már nem annyira jellemzőek a nagy mozifilmekhez muszájból gyártott botrányosan rossz videojáték-adaptációk, de azért ha valami, akkor a Marvel-filmek simán adhattak volna témát az ilyenekhez. Viszont csak az utóbbi években kezdik maguknak (újra) felfedezni a Marvel-hősöket a játékfejlesztők. Az Insomniac féle Spider-Man úgy remekmű, ahogy van, viszont a Crystal Dynamics tavalyi Marvel’s Avengers játéka csúnya bukás lett. Most pedig itt az Eidos Montréal stúdiójában készült Marvel’s Guardians of the Galaxy. Kérdés, hogy ez hogy sikerült.
Akarva-akaratlanul is az ember párhuzamot von a fent említett két játék, vagyis a Bosszúállók és a Galaxis őrzői kalandjait feldolgozó alkotások között. Ez valahol érthető is, hiszen első ránézésre nagyon is hasonlítanak. Mindkettő Marvel-játék, mindkettőben szuperhősöket irányítunk külső nézetből, és mindkettőben fejleszthetjük karaktereinket. És ennyi. Ennél több hasonlóság valójában nincs is, sőt, talán még ezek is tévesek. Na jó, az, hogy mindkét játék TPS, az nem. Mert bizony a Marvel’s Guardians of the Galaxyben egyetlen karaktert fogunk irányítani, és az nem más, mint Peter Quill, alias Star-Lord. Ő a Galaxis őrzőinek hivatalosan soha ki nem nevezett, de cserébe úton-útfélen megkérdőjelezett státuszú vezetője, akiből épp csak a vezetői skillek hiányoznak. De legalább egy nagyra nőtt gyerek, akinek a helyén van a szíve.
A játékban egy rövid prológussal indítunk, amikor Peter épp betölti a tizenhármat. A visszaemlékezés után máris a Milano fedélzetén találjuk magunkat, ami társainkkal egy a Nova Corps által lezárt zónába visz minket. Itt egy hatalmas és veszedelmes szörnyeteget kellene elkapnunk, hogy aztán némi kreditet csiholjunk belőle. Mert valójában a Galaxis őrzői egy olyan „heroes for hire”, vagyis felbérelhető hősök csapata, akik állandóan le vannak égve. Persze a nagy szörnyvadászat katasztrofális véget ér, Peter még egy titokzatos idegen lényt is kiszabadít, a csapatot pedig nyakon csípi a Nova Corps egy járőrhajója. Peter kihízeleg maguknak némi türelmi időt, ami alatt össze kell szedniük a bírság összegét, de mivel egy kanyi vasuk sincs, megpróbálják átvágni korábbi megbízójukat, a galaxis szörnyeit gyűjtő Lady Hellbendert.
Röviden: a Marvel’s Guardians of the Galaxy valójában inkább a Galaxis őrzőinek állandó vesszőfutása, hogy némi kreditet szerezzenek. Ez pedig természetesen állandóan újabb és újabb kalamajkát zúdít a nyakukba. Bár ez elsőre nem hangzik túl hősiesen, valójában a játék minden hibája (mert az van neki bőven) ellenére végig szórakoztató. Ez elsősorban a hamisítatlan Galaxis őrzői hangulatnak köszönhető, az pedig elsősorban a csapatnak. Olyanok ők, mint egy diszfunkcionális család, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe. Peter tényleg egy nagyra nőtt gyerek, aki imád saját magára vigyorogni a tükörben. Gamora egy magának való orvgyilkos, aki ugyanakkor igyekszik némi nyitottságot is magára erőltetni. Drax igazi ami a szívén, az a száján figura, akit bájos egyenességgel, nyersséggel és egyszerűséggel áldott meg a sors. És kőkemény izmokkal. Groot... nos, ő Groot. Rocket pedig szerintem az egész csapat legjobban eltalált tagja. Az állandóan zsémbes, káromkodás nélkül egy mondatot elmormolni sem képes kis szőrcsomó, ami olyan halálos, amilyen cuki. És amilyen sértődékeny. A karakterek közti párbeszédek zseniálisak, és itt érdemes megjegyezni a fejlesztők kreativitását is. Amikor ugyanis egy-egy küldetés során halad előre a csapat, mi pedig Peterrel csak azért elcsatangolunk, hogy felszedhető cuccok után kutassuk át a játékteret, garantált, hogy a többiek beszólnak valamit. Ez pedig olyan organikussá teszi az egészet, amilyennel korábban nem nagyon találkoztam. Nagyon bele lehet feledkezni a kalandozásba.
E kalandok során persze állandóan bajba keveredünk, ami harcokat jelent. Elvileg ez lenne a játékmenet egyik alappillére, de sajnos ahhoz képest elég gyenge lábakon áll. Alapvetően Star-Lordot irányítjuk, akivel mi magunk is harcolhatunk. A többiek is maguktól teszik a dolgukat több-kevesebb hatékonysággal. Emellett viszont minden csapattagunknak adhatunk külön parancsokat is, hogy melyik ellenséget melyik egyedi támadásukkal gyengítsék. Ezek a támadásformák némi taktikázási mélységet is adnak, mivel például Groot képes egyszerre több ellenséget is átmenetileg megbénítani. Emellett vannak bizonyos környezeti interakciók, amelyek karakterekhez kötöttek. A sziklákat egyedül Drax képes felemelni és a csata hevében hozzávágni az ellenséghez, míg Gamora az ellenség feje felett lógó tereptárgyakat képes levágni és azzal agyonzúzni őket. Rocket inkább a csaták között villogtatja meg képességét, miszerint elég apró, hogy szellőzőkön keresztül lezárt helyekre is bejusson és ott nyisson utat a többieknek.
Sajnos a harcrendszer gyakran őskáoszba képes fulladni. Ritka, hogy mind egy ellenség ellen harcolunk, ha viszont sokan vannak a csatatéren, pár másodperc után már piszok nehéz átlátni, hogy ki, kivel, hol, mit, hogyan csinál. Ráadásul vannak furán összecsapott részletek is. Ha például Drax épp a hátunk mögött püfföl valakit, mi pedig parancsba adjuk neki, hogy az orrunk előtt álló sziklát vágja hozzá valakihez, akkor a szemünk láttára teleportál oda... Apróság, de azért eléggé bántja a szemet. És ilyen jellegű bakikból sajnos rengeteg van a játékban. Olyasmik, amiket még egy-két hónap extra fejlesztési idővel simán ki lehetett volna egyengetni. Sebaj, szerencsére a továbbhaladást megakasztó hibával nem találkoztam, bár tény, hogy egyszer teljesen lefagyott a játék PlayStation 5-ön...
Amivel viszont biztosan nem lesz senkinek sem baja, az a látványvilág és még inkább a zenék. Előbbi hihetetlenül színes és változatos, a fejlesztők nagyon jól elkapták az idegen világok feelingjét. Olyan helyeken fordulunk meg, amelyek a legkevésbé sem emlékeztetnek semmiben sem a Földre. Szóval itt tényleg kiélték kreativitásukat a készítők. A zenék pedig. Nos, ezek nem csak háttérmuzsikák, amik az épp zajló események függvényében változnak. Nem, itt a zenének külön szerepe van! Amikor ugyanis egy-egy csatában nem állunk épp túl rózsásan, akkor össze lehet rántani a társaságot egy gyors taktikai értekezletre. Ilyenkor némi bátorításra van szükségük, hogy márpedig elég tökös gyerekek vagyunk mi, csapjuk nyakon azt a toronyház méretű szörnyet, aztán menjünk végre kólázni. És ilyenkor mindig a ’80-as évek valamelyik pörgős és menő rockslágere csendül fel, amire igazán egyedi élmény szeletelni az ellenséget. Szóval ez nagyon jól működik, és nem nagyon lehet belekötni.
A Marvel’s Guardians of the Galaxy, bár nem hibátlan, egyértelműen a jól sikerült szuperhősös játékok táborát erősíti. Más kérdés, hogy a történések fényében a Galaxis őrzőit én továbbra sem tudom igazán hősnek tekinteni. De csóró szerencsevadászoknak zseniális fazon mindegyikük. A játékmenet könnyen tanulható, a harcrendszert ellenben erősen szokni kell. Pláne, hogy Star-Lord a többiekhez képest érzésem szerint túlságosan is gyengének érződik. De ez ízlés kérdése. A grafika nagyon rendben van, a hangok, zenék és dialógusok nem különben. A Marvel’s Guardians of the Galaxy nem lesz ugyan versenyben az év játéka címért, de a rajongóknak kötelező vétel, a többieknek pedig erősen ajánlott.
