Az Order of Battle új DLC-trilógiájából végre megjelent a második epizód is – nagyjából ott folytathatjuk tehát, ahol az előző rész, az Allies Defiant véget ér. Ahogy az előző cikkben kifejtettem, a The Aristocrats által fejlesztett Order of Battle többek közt azért is az egyik kedvencem, mert viszonylag kevéssé ismert aspektusait is bemutatja a második világháborúnak, és ezek közé mindenképp beletartozik az észak-afrikai, valamint az olasz front, amely egyértelműen a „vég kezdete” volt a németek és szövetségeseik számára.

A 12 részes kampány ezúttal a Fáklya-hadművelettel kezdődik – amelynek során a szövetségesek partra szálltak Észak-Afrikában, és megkezdték a német, olasz (és kisebb részt a Vichy-francia) csapatok kiszorítását a kontinensről –, és Olaszországban, Róma elfoglalásával ér véget 1943-ban. Ebből azért ki lehet találni, hogy a trilógia utolsó része valahol Normandiában kezdődik majd, azon a bizonyos D-napon...
Rögtön kezdjük egy nagy-nagy fekete ponttal. Míg a játékon belül a csapataink „magját” adó egységeket küldetésről küldetésre magunkkal vihetjük, az Allies Defiantből nem hozhatjuk át őket az új DLC-be. Ez kicsit csalódás nekem, valamiért alapvetőnek tűnt, de hát nincs így. Úgyhogy nulláról kezdjük a csapatépítést. A DLC játékmenetében természetesen semmi változás nincs az eredeti alapjátékhoz képest, viszont újabb egységekkel (főleg amerikai, de néhány olasz és francia egységgel is) bővül repertoárunk. A 12 pálya meglehetősen változatos, viszont néhányat szörnyen kicsinek éreztem, mintha az egész háborút két ezred és egy repülőgép vívta volna. Nem teljesen értem ennek az okát, hiszen számos olyan küldetés van a játékban, amelyben több tucat egység vesz részt jóval nagyobb területen.

A nehézséggel sem voltam teljesen kibékülve, az ötfokozatú skálán mindig a harmadik nehézségi fokozaton játszottam, és volt olyan küldetés, amely elsőre, csont nélkül meglett, máskor meg vért izzadtam, és többszöri próbálkozásra sikerült csak értelmezhető eredményt elérni. Alapból nagyon tápos német egységek ellen kell majd harcolnunk a saját zöldfülű katonáinkkal, de sokszor nyomasztó volt a minőségi és mennyiségi fölény (sok sikert Tigrisekre vadászni M3 Stuarttal).
Maguk a küldetések amúgy változatosak, az eligazítások informatívak (érdemes odafigyelni rájuk, mert sok „váratlan” eseményre felhívják a figyelmet), és persze továbbra is erősen ajánlott minden opcionális feladatot kipipálni, hogy némileg jobb pozícióban induljunk a következő küldetésben. Az is tetszett, hogy két szcenárió között kapunk információkat a háború többi frontjáról, például hogy a német 6. hadsereg megadta magát Sztálingrádnál és hasonlók.

Ami viszont meglepett, az a bugok száma, ami szerintem egy 6 éves játék DLC-jénél elvárható lenne, hogy a nulla felé konvergáljon. Itt viszont rendszeresen bukkantak fel hibaüzenetek, megspékelve egy kéréssel, hogy ugyan küldjem már el a mentést a központba, hogy meg tudják vizsgálni a hiba okát.
A fentiek ellenére amúgy jól szórakoztam a DLC-vel, és persze mindenképp várom a harmadik epizódot, csak ez most egy kicsit az összecsapottság érzését kelti. Remélem, a trilógia befejező részébe egy kicsit több munkát fektetnek majd az „arisztokraták”.