Idén sem múlt el az ősz Call of Duty nélkül: ezúttal a Sledgehammer Gamesen volt a sor, de a munkában besegített a Treyarch és a Raven Software, a High Moon Studios és a Beenox csapata is. Az ő koprodukciójukból született meg a Call of Duty: Vanguard, amely 2017 után ismét a második világháborúba repíti a játékosokat. A fejlesztők az évtizedek során kitaposott utat követték, de megpróbáltak itt-ott egy picit letérni arról. Azt viszont nem lehet ráhúzni a Vanguardra, hogy a járt utat járatlanért hagyta volna el.

A játék most is három lábra támaszkodik, de mint mindig, mindegyikre más mértékben. Kapunk egyszemélyes kampányt, amelyről előzetesen azt harangozták be a készítők, hogy eléggé eltér majd az előző években megszokott sémáktól. Aztán természetesen itt van a multiplayer rész, amely kezdettől fogva az egész franchise legmeghatározóbb eleme. Végül, de nem utolsósorban a zombik sem maradtak ki a buliból. Vagyis mondhatjuk úgy is, hogy a három lábat a három játékmód jelenti: az egyszemélyes élményt a kampány, a kompetitív harcokat a multi, a kooperatív módot pedig a zombik. E téren tehát semmi újdonság, hacsak azt nem vesszük ide, hogy a játék főmenüje egyfajta hubként funkcionál, ahonnan egy helyről tudjuk elindítani a Call of Duty: Vanguard, a Black Ops Cold War és a Modern Warfare játékmódjait, illetve mellettük a Warzone-t is.
A fejlesztők azt rebesgették, hogy az idei részben nem egy nagy sztorit kapunk, hanem több kisebb történetet mesélnek el a második világháború különböző frontjairól. Nos, ez igaz is, meg nem is. Igaz, mert valóban bejárjuk a fél világot, Afrikától kezdve Németországon keresztül, Sztálingrád érintésével egészen a Csendes-óceánig. De legyünk őszinték: ez majd’ minden világháborús FPS-ben így szokott lenni, nincs ebben semmi különleges. Viszont annyiból mégsem igaz a fenti állítás, hogy e küldetéseket igenis egy nagy sztori fogja össze, ráadásul véleményem szerint egy kimondottan jól megírt sztori.

Az események középpontjában egy különleges kommandó áll, amelyben megtaláljuk a brit, az ausztrál, az amerikai és az orosz hadsereg legjobb katonáit. Azért verbuválták össze őket, hogy megtámadjanak egy hadianyagot szállító német vonatot, majd azzal eljussanak egy titkos német tengeralattjáró-bázisra. Itt pedig fel kell kutatniuk minden elérhető információt egy bizonyos Project Phoenixről, legyen is az bármi. Hogy mi az, azt persze a kampány végére megtudjuk, de addig meglepően csavaros sztorin keresztül vezet az út.
A fejlesztők a különböző hadszíntereket a csapat egyes tagjainak előéleteként mutatják be. Így jutunk el az amerikai Wade Jackson révén a Csendes-óceánra, ahol előbb repülővel kell ellenséges anyahajókat bombáznunk, majd miután kilövik a gépünket, egy trópusi szigetről elmenekülnünk. Megismerhetjük a csapat parancsnoka, Arthur Kingsley félresikerült ejtőernyős bevetését, nem sokkal a híres partraszállás előtt. Mind közül mégis talán az orosz Polina Petrova a legérdekesebb karakter, akit Sztálingrád ostroma rántott bele a világháborúba, és vált a hírhedt Lady Nightingale-lé.

Az egyszemélyes kampány során a legnagyobb újítást talán az egyes szereplők egyedi képessége jelenti. Mert a játékmenet szinte már kőbe van vésve, abban jelentős változásra senki se számítson. Visszatért az előző részekben megismert fegyverletámasztási lehetőség, ami precízebb célzást tesz lehetővé viszonylagos fedezék mögül, illetve van vakon tüzelés is, ha túl nagy lenne a nyomás. Illetve a környezet egy része is rombolható, de csak olyan „kóllofgyjutis” mértékben. De visszatérve az egyedi képességekre, mindegyik karakter a profiljához illő képességgel bír. Polina Petrova mesterlövész, így ő képes megtéveszteni az ellenséget, illetve nagyon ügyesen mászik fel a falakon vagy bújik el szűk járatokban, asztalok alatt. Arthur Kingsley igazi vezető, aki parancsot adhat a többieknek egy bizonyos célpont megtámadására. Az ausztrál Lucas Riggs a gránátok szakértője, vele tudunk a legprecízebben és a legtöbb különböző gránátot használni. Wade Jackson pedig pengeéles reflexeit használja, ilyenkor lelassul az idő, és a célzás is jelentős rásegítést kap pár másodpercre, amivel nagyobb túlerőt is gyorsan meg lehet ritkítani. Ezek az egyedi képességek remekül működnek, talán csak Polina falmászása lóg ki lefelé a sorból, mert az nagyon művinek és erőltetettnek érződik.
A legtöbben persze idén is a multiplayer rész miatt ruháznak be a játékba. Nos, érzésem szerint csalódni ők sem fognak. Már csak azért sem, mert manapság többnyire inkább a franchise veterán rajongói csapnak le a játékra, ők pedig pontosan azt fogják kapni, amire előzetesen számítanak. Az újoncok pedig hamar belerázódhatnak a nem túl bonyolult multiplayer játékmenetbe. Most is minél többet játszunk, annál magasabb rangot érhetünk el, ennek kimaxolása után pedig jöhetnek a presztízs rangok. Ugyanez érvényes a fegyverekre is: minél többet használunk valamit, annál több kiegészítőt oldhatunk fel hozzá, amivel a különböző statjait lehet finomhangolni. Bár azt továbbra sem értem, hogy egy bizonyos típusú távcső felpakolásával miért változik egy puska visszarúgása, de mindegy...

Ezúttal killstreakeket kapunk, vagyis minél több ellenséggel végzünk a halálunk előtt, annál erősebb külső segítséget hívhatunk be a pályára. Az egyszerűbbek között vannak a felderítések vagy ellátmánycsomagok, a közepesek között bombázások, speciális fegyverek vagy épp harci kutyák, míg a legdurvábbak közt már az egész pályát letaroló szőnyegbombázást és precíziós felderítést is találunk.
A multiplayer módban igazán kitettek magukért a fejlesztők, már ami a pályákat illeti. Még soha nem kaptunk ennyi pályát egyetlen Call of Duty epizódhoz sem, nem számítva a DLC-ket. Ráadásul a pályák kimondottan változatosak, és még véletlenül sem az egyszemélyes kampány helyszíneinek átalakított változatai. Vagyis nagyon komoly külön munka lehetett megtervezni és felépíteni őket. Van köztük kifejezetten nagy pálya is, ahol nagyobb létszámban komolyabb ütközetekben vehetünk részt. Illetve van döbbenetesen kis pálya is (a hírhedt Das Haus), amely szinte két-három helyiségből áll csupán. Itt aztán olyan darálás folyik, hogy ember legyen a talpán, aki kettőnél több killt be tud gyűjteni egyszerre... Véleményem szerint ez (és a Dome) nagyon elcsúszott a kiegyensúlyozáskor. Biztos van olyan, aki élezi ezt a fajta darálást, de ez még egy CoD-hoz képest is túlzás.

Játékmódok terén nincsenek nagy újdonságok, amik voltak, azokat a korábbi béta már lelőtte. Van TDM, Domination, Kill Confirmed, Search and Destroy, Free for All és Hardpoint is. Ezek mellé jött be a Patrol, ahol egy a pályán folyamatosan mozgó kört kell birtokolni, hogy pontokat kapjunk. Illetve megjelent a Champion Hill, ahol egy az egy, kettő a kettő vagy épp három a három elleni körmérkőzéseket játszhatnak csapatok. Ehhez külön pályákat kapunk, a végén pedig az a csapat győz, akinek utoljára marad életben csapattagja. A játékmódokból találunk hardcore változatot is, ahol van baráti tűz, minimális a HUD, az életerő és a regeneráció, illetve nincs killcam. Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni egy új szűrési rendszert, a combat pacinget. Itt a stílusuk alapján válogathatunk a szerverek között: tactical, assault vagy blitz. Előbbiben kevesebb játékossal taktikusabb csata folyik, utóbbi pedig a pörgést és darálást képviseli sok játékossal. Az assault pedig valahol e kettő között van.
Ma már nincsen Call of Duty zombik nélkül, amely mód szinte már önálló játékká nőtte ki magát az évek során. Saját sztorival rendelkezik, amely több játékon keresztül ível, és amelynek középpontjában régóta a klasszikus náci zombi móka áll. A Dark Aether történet folytatódik idén is, illetve a folytatás helyett ezúttal helyesebb kifejezés az előzmény, ugyanis a Call of Duty: Black Ops Cold War zombis történetének előzményeit élhetjük át. A fejlesztők (ezért a részért főként a Treyarch felelt) egyelőre egyetlen játékmódot, a Der Anfangot tették elérhetővé, ez amolyan pre-season tartalom. Különböző dimenziókba látogathatunk el, ahol hosszabb-rövidebb küldetéseket kell teljesítenünk. Ezek között van escort és klasszikus horda küldetés is. Ha végeztünk, visszatérünk a bázisunkra, ahol tápolhatjuk magunkat, majd jöhet az újabb kör. Mindez pont annyira vérszegény, amennyire hangzik, kicsit olyan érzést hagy az emberben, mintha nem maradt volna idő foglalkozni a zombikkal. Hogy ez mennyire fog felpörögni az első szezon rajtjával, azt csak a jó ég és a fejlesztők tudják.

A Call of Duty: Vanguard előzetesen csak egy sokadik, világháború FPS-nek tűnt, még a CoD-szérián belül is. Ám véleményem szerint meglepően jól teljesít, legalábbis az egyszemélyes kampány és a multiplayer mód. Sajnos azonban van árnyoldala is a dolognak. Hosszú évek óta nyüstölöm már a sorozatot, ráadásul többnyire PC-n. De ennyire instabil, rogyadozó lábakon álló epizódra nem emlékszem. Gyakorlatilag minden indításnál azért rimánkodik az ember, hogy ne szálljon el az egész valamelyik hibaüzenettel (mert van több is). De ha sikerrel túljutunk az intrón és bent vagyunk a menüben, még nem vagyunk túl a nehezén. Mert bizony a játék hajlamos a küldetés kellős közepén is bármikor összeomlani. A jelek szerint bizonyos grafikai beállítások a ludasak, viszont ami ennél sokkal-sokkal bosszantóbb, hogy nem újkeletű jelenségről van szó. Fórumokon erre-arra utánaolvasva jól látható, hogy ezek a hibaüzenetek és összeomlások már a korábbi CoD-okra is jellemzőek voltak (legfeljebb eltérő mértékben). Vagyis a fejlesztők pontosan tudják, hogy vannak, mégsem sikerült orvosolni őket.
De ha lehetőségeinkhez mérten működőképessé tudjuk kalapálni a játékot, vagy esetleg nem PC-n, hanem konzolon játszunk, akkor a Call of Duty: Vanguard remek szórakozást fog nyújtani. Oké, nem tökéletes, és igazán nagy reformokról sem lehet beszélni. De amit kínál, amit tud, azt kimondottan jól teszi. Az egyszemélyes rész talán idén nélkülözi a franchise-ra régebben jellemző mozis élményt, de helyette a karakterek nagyon jók, és a képességeik miatt érdekesek is. A multiplayer mód soha ennyi pályát nem tartogatott még induláskor, és biztosan fog ez még bővülni is. És még játékmódból is sikerült egy-két újabbat behozni a képbe. A zombik meg... hát vannak.

Szóval, ha nem unod még a világháborúzást, és nem izgat, hogy szereplők terén a készítők hajlottak a „píszí” megközelítésre (de messze nem olyan mértékben, hogy az bosszantó legyen, vagyis nincsenek színes bőrű leszbikus náci katonalányok a játékban...), akkor a Call of Duty: Vanguard nem fog csalódást okozni.