A lengyel Destructive Creations stúdió (és kiadó) igen merész játékkal indította meg pályafutását, hiszen a Hatred lényege csupán ártatlan civilek halomra lövése volt. Ám ezt követően érezhetően visszavettek a szándékos provokálásból, bár az IS Defense szintén elég érzékeny témát feszegetett. Az Ancestors Legacy viszont már egyáltalán nem volt polgárpukkasztó, legfeljebb a többi valósidejű középkori stratégiához képest egy picit véresebb. Így jutottunk el 2020 nyaráig, amikor is bejelentették, hogy ismét műfajt váltanak.

A modernkori lövöldözés és a középkori háborúzás után átnyargaltak a második világháborúba, és a valósidejű taktikai játékok táborába. A srácok nem kis kihívást állítottak maguk elé ezzel, hiszen a műfajt tulajdonképpen a legendás Commandos teremtette meg. Később olyan klasszikusok születtek (mások munkájából), mint a Desperados, illetve a Shadow Tactics – Blades of the Shogun. Ám a második világháborút a bő egy évvel ezelőtt megjelent Partisans 1941-en kívül lényegében nem dolgozta fel azóta se senki ebben a formában. És a Partisans 1941 is inkább csak felhasznált játékelemeket a klasszikusoktól, de sok mindenben el is tért tőlük.
És akkor most itt van a War Mongrels, amelynek egy korai változatát még tavasszal ki tudtuk próbálni. Már akkor is éreztük rajta, hogy jó irányba mennek a dolgok, de még elég kiforratlan volt. Az azóta eltelt fél évben viszont sok részlet letisztult, még több hibát orvosoltak, így a játék végre megjelenhetett.

A War Mongrels története a keleti fronton játszódik.
A War Mongrels története a keleti fronton, azon belül is Lengyelországban játszódik, 1944-ben. Az események egy szovjet offenzívával kezdődnek, amikor is két Wehrmacht katona úgy dönt, hogy nekik bizony elegük van az egész háborúskodásból, és főleg a nácik atrocitásaiból. Így kihasználják a szovjet roham okozta káoszt és lelépnek. A sztori eleje még leginkább kettejük – Manfred és Ewald – meneküléséről szól, ám amint út közben szembesülnek a nácik lengyelekkel szembeni kegyetlenségéről, inkább úgy döntenek, hogy tesznek ellene valamit. Így kereszteződik útjuk a lengyel Honi Hadsereggel, amelynek tagjai azért harcoltak, hogy felszabadítsák országukat a nácik uralma alól. Eleinte persze nem nagyon bíznak a két szökött krautban, hiszen mégiscsak németek, vagyis az ellenség soraiból származnak. Ám ahogy Manfred és Ewald egyre több patrizánakcióban vesz részt, és egyre több náci katonát és tisztet lapátol át a túlvilágra, a bizalom is javulni kezd.
A War Mongrels igazi hiánypótló alkotás.
A War Mongrels igazi hiánypótló alkotás abból a szempontból, hogy a Commandos óta nem sok ilyen játék készült. Végre ismét a második világháború idején lopakodhatunk, osonhatunk el az őrök között, és hajthatunk végre szabotázsakciókat, szöktetéseket, rajtaütéseket és hasonlókat. Azt persze már most le kell szögezni, hogy a War Mongrelsnek nem sok esélye van hasonló magasságokba jutni, mint a műfajteremtő Commandosnak, de azt is, hogy ezzel együtt egy nagyon jól sikerült játék. Megkockáztatom, hogy hibái és hiányosságai ellenére megközelíti a Mimimi Games hasonló játékai, a Shadow Tactics és a Desperados III szintjét. Oké, talán ez egy picit túlzás, hiszen ezek jelentik manapság e műfaj csúcsát. Ha ez nem is ugorja meg a War Mongrels, de nagyon sokkal nem is marad el tőle.

És van valami, amivel egyelőre egyetlen más ilyen játék sem rendelkezik: a kooperatív mód! Online és LAN-on is van lehetőségünk barátunkkal közösen játszani. Tény azonban az is, hogy a szerverkereső szó szerint kong az ürességtől, viszont ezt negatívumként aligha lehet felróni a játéknak. Mert ez tipikusan olyan, amit nem lehet normálisan egy vadidegennel játszani, itt tényleg össze kell dolgozni. Vagyis maximum akkor indítunk szervert, ha épp van egy ismerős, aki játszana velünk.
A játékban összesen hat karaktert ismerhetünk meg, de őket szépen szétosztották a küldetések között. Egy-egy pályán általában két-három főnél többet nem irányítunk sosem. De ez elegendő is, hiszen mindenki más és más képességekkel rendelkezik, ez az adott küldetés követelményeihez is általában jól is illeszkedik. Ewald a legerősebb, ő puszta kézzel is öl, így ő ebben a leggyorsabb és a legcsendesebb. Képes egy holttesttel a vállán is sprintelni, ajtókat berúgni, és egyszerre akár két katonával is elbír. Manfred viszont az álcázás mestere, SS-egyenruhában csak a tisztek ismerik fel (és a kutyák szagolják ki). Füttyszóval vagy zsebórája zenéjével bármikor eltereli az őrök figyelmét. De megemlíthetjük még a mesterlövész Leadet, aki cigisdobozával is el tudja csalni a katonákat, esetleg Lucast, aki egy kampós kötéllel nagy magasságokba is fel tud jutni, vagy épp Gretát, a csapat egyetlen női tagját, aki bájával vonja magára az őrök figyelmét, de képes zárakat feltörni és társait is meggyógyítani.

Minden küldetés több útvonalon is teljesíthető.
A karakterek skillsetjei tehát szépen el vannak osztva, és általában jó is a balansz közöttük. Minden küldetés több útvonalon is teljesíthető, de a leghatékonyabb a rendelkezésre álló karaktereink képességeinek kombinálása. Ha például egyikükkel elcsaljuk az őrt, a másik addig elosonhat mögötte, vagy épp hátulról megtámadhatja. Mint minden ilyen játékban, itt is elengedhetetlen a holttestek eltüntetése, amit többségében a bokrok között tehetünk meg, de bedughatjuk őket akár egy teherautó platójára vagy egy szekrénybe is. Ha nem akarunk felesleges bonyodalmakat, akkor törekednünk kell a riadó elkerülésére. Éppen ezért a lőfegyverek használata (ami minden karakternél egy lehetőség persze) csak a legvégső esetben javallott.
Ugyanakkor itt érdemes megemlíteni a játék egyik érdekes és kimondottan jól működő újítását. Bármelyik karakter felett átvehetjük direktben is a kontrollt, ilyenkor a WASD billentyűkkel mozgathatjuk őket, és az egérrel célozva tüzelhetünk velük. Ezt általában csak a legvégső esetben célszerű bevetni, viszont olyankor egészen jól működik a dolog. Pláne, hogy Manfred a telepített géppuskákat is tudja kezelni, amivel egyik-másik küldetés során jelentős pusztítást tud végezni a nácik soraiban.

A játék legnagyobb erőssége a leveldesign.
A játék egyik legnagyobb erőssége egyértelműen a leveldesign. Már az első két-három küldetés során elfogja az embert ugyanaz a semmivel sem keverhető hangulat, amit anno a Commandos epizódok is nyújtottak. A küldetések során megfordulunk a frontvonalon, kis lengyel falvakban és városokban, náci katonai bázisokon, de még börtönben is. Mindegyik pálya elképesztően részletesen ki van találva és fel van építve. Ráadásul mindenhol garantáltan órákat el fogunk tölteni, ugyanis a pályák nemcsak nagyon részletesek, de még a műfajhoz mérten is meglehetősen nagyok. Így mire apránként végigosonunk rajtuk, vagy még inkább levadásszuk egyesével az ellenséges katonákat, az bizony rengeteg időbe telik. És rengeteg újratöltést is igényel, mert a War Mongrels nem könnyű. A nehézségét összességében jól sikerült belőnie a készítőknek, többnyire nem súrolja a frusztráció határát. De egyik-másik pályarész bizony képes komoly fejtörést okozni – a játékmeneti hibáknak és hiányosságoknak is köszönhetően.
Mert sajnos ilyenről is bőven be lehet számolni. A War Mongrels a műfajban egyébként alapvetően fontos funkciókban szűkölködik. Ilyen a gyorsmentés, ami ugyan jelen van, de nagyon hiányzik a több mentés tárolása. Mert nem ritkán előfordul, hogy egy jónak ítélt akciónk után gyorsan rácsapunk a gyorsmentés gombjára, hogy aztán másodpercekkel később kiderüljön, mégsem volt jó az akciónk. Csapdába estünk, vagy épp jön a már elkerülhetetlen riadó. És ilyenkor vagy újrakezdjük az egész pályát (ha akarjuk persze), vagy jobb esetben volt annyi eszünk korábban, hogy a gyorsmentés mellett a hagyományos mentést is alkalmaztuk. Szóval nagyon elférne legalább két-három gyorsmentés tárolása.

De sajnos az irányítás miatt is el fogunk morzsolni néhány szitkot a fogaink közt. Karaktereink olykor megmakacsolják magukat, és hiába adjuk parancsba, hogy kapaszkodjon bele abba a nyüves hullába a lábai előtt, nem csinál semmit, csak mondjuk a harmadik próbálkozásra. Ez főleg akkor rém bosszantó, ha épp ki van centizve egy akciónk, és ezen a bénázáson múlik, hogy észrevesznek-e. Ugyanígy az útvonalkeresés is tud bajos lenni, néha szó szerint méterről méterre meg kell adni, hogy merre haladjanak, mert vagy simán keresztülgyalogolnak az ellenség látóterén (mert az ugyebár van nekik), vagy épp megakadnak egy tereptárgyban, és bambán ácsorognak előtte.
Az MI sem feltétlenül a legpengébb, hiszen a katonák többsége pont nem foglalkozik azzal, hogy két perccel korábban még a társuk ott állt a fal mellett, most meg hűlt helye. Csak akkor fognak gyanút, ha olyan társukat öltük meg, akivel a szkriptjük szerint beszélgetniük kellett volna. Illetve az éjszakai pályákon az ellenség látómezője is tud olykor fura dolgokat művelni, hiszen hiába pásztázza mondjuk egy reflektor is a terepet, a katonák látómezőjét ez nem befolyásolja. Apró, de kellemetlen, buta hiányosság, ami mondjuk nekünk csak jó.

De ezeket a hibákat leszámítva a War Mongrels egy nagyon is jól sikerült játék. Nem nehéz minden percéért rajongani, főleg, ha az ember felül tud emelkedni a hiányosságokon és a bosszantó bakikon, amelyeket ráadásul egy-két frissítéssel simán lehetne orvosolni. Apropó, frissítések. Többször is belefutottam, hogy egy pályát a közepén hagytam félbe, és másnapra jött egy frissítés, ami után már a régi mentés nem volt kompatibilis, kezdhettem az adott pályát elölről... Szóval egyelőre erősen érződik a játékon, hogy azért nem a műfaj nagy szakértői készítették. De egyben a lelkesedésük is érezhető rajta.
Éppen ezért bátran ajánlom a műfaj rajongóinak a játékot. Még úgy is, hogy egyvalamiben megint sikerült a Destructive Creationsnek túllőnie a célon. És ez a gaz nácik elleni propaganda, ami nem csak az egyébként stílusukban igényesnek mondható átvezetőkben érhető tetten, de egyik-másik küldetés során is. Sokan lehetnek, akiknek ez már túlzás lesz.