Az ügyességi játékok egyik elengedhetetlen feltétele egy minimális skill, hogy az elénk gördülő akadályokat sikerrel tudjuk venni. De ami ennél is sokkal fontosabb, az a türelem, a legjobb pedig, ha ebből minél többel rendelkezünk. A hidegvérű, birkatürelmű játékostársaimat mindig is csodáltam. Ők azok, akik egy rossz szó vagy káromkodás nélkül képesek nyüstölni a videojátékokat, így a fent említett ügyességet még kompenzálni is tudják kitartásukkal. Jómagam pár másodpercen belül fel tudom magam cseszni a dolgokon, majd kieresztve a gőzt keményen odamondogatni a magamét a szoftvernek. Ha még nem esett volna le a bevezetőből, akkor megsúgom, hogy a Super Sami Roll a nyugalom megzavarására képes jeleneteket produkálhat, így előre be lehet készíteni a vérnyomáscsökkentőket.
Egy aranyos rajzolt intróval indítunk, ami stílusában és tempójában vetekszik a híres kék süni kalandjaiéval. Elég fura módon ezek után egy 8-bites stílusú pályaválasztó térképre kerülünk, ahol egymás után abszolválhatunk világonként több mint egy tucat pályát. Sami, a tatu-sárkány hibrid páncéljába bújva gurulhatunk végig az egyre nehezedő akadályokon. Célunk, hogy a célvonalnál durmoló bagolynak nekiütközzünk. A játékmenet abból áll, hogy a 3D-s pályákon vékony kiszögeléseken és platformokon átjutva, közben harcolva az idővel teljesítsük azokat. Ellenőrzőpontok is akadnak, amelyek a nehézséget skálázva változó számban kerülnek elő.
Érdekes módon későn vettem észre, hogy a játék a legnehezebb beállítási módba ragadt, így hiába állítottam később át, minden nap, amikor újra elővettem, vissza kellett vennem a kínzásból. Relax módban például az idő nem is telik, így lényegében lehet szöszmötölni a kimért ugrásokkal (vagy húzóra, vért izzadva küzdeni a másodperccel, ahogy én tettem). Ahol a szegmensek alapból időre mennek (például emelkedik a láva vagy árapály uralkodik), ott édes mindegy, de más esetben jó ez a fajta beállítási lehetőség.
Nagyon jó hír, hogy pöpecül működik a kamera, így sosem amiatt fogunk elszúrni egy ugrást, mert nem látjuk, hogy éppen mi történik a képernyőn (a platformerek ősellensége úgy a ’90-es évek óta a béna operatőr). Használhatjuk a jobb kart a teljesen forgatható szabadsághoz, vagy egy félautomata opcióval levehetjük még ezt a kezeléséből fakadó stresszt is a vállunkról (nem egyszerű mindig a két kart egyszerre tekergetni).
Minden pályán akad sok-sok aranytallér és egy titkos gyümölcs is, amelyekből később vásárolgathatunk magunknak színeket és jelmezeket lényünkre. Titkos kijáratokat is felfedezhetünk (világonként hármat), majd az ezekből elágazó szinteken kulcsokat zsebelhetünk be. A világok valamennyire tematikusak, de visszaköszönnek régebbiek is az előrehaladásunkkal.
Zenei téren nincs panasz. Eldúdolni mondjuk egyik nótát sem fogjuk tudni, mert akkora dallamtapadással nem rendelkeznek, de illenek a feszített tempóhoz. Sami hangja engem a PS1-es és PC-s Crocéra emlékeztetett: amikor megsérül hasonlóan agonizál. A képi világ egyszerű, steril. Sok esetben ismertem fel bennük más legendás platformerjátékokat, mint például a 3D-s Mario game-eket (a bónuszpályákra gondolok, ahol a vízvezeték-szerelővel geometriai színes forgó formákon kellett ugrándozni).
Sami képes egyet dobbantani, ami által magasabbra ugrik függőlegesen, a nyelvét kiöltve pedig kaméleonként húzhatja oda magát szinte bármihez. A mechanika jópofa, de sokszor precizitást igényel, és annyira nem szórakoztató ez a része. A felétől már olyan szegmensekkel találkozhatunk, amitől eldobjuk a hajunkat, aztán ezt tovább is képesek fokozni. A játékidőt megtoldották, hogy a sztori végeztével (már ha sikerült abszolválni) egy másik karaktert terelgetve nyomulhatunk tovább. A szintek végén rangokat kapunk, így akár ezeknél is megpróbálhatjuk megdönteni az időket, amiket eléggé szigorúan mérnek. Nem maradhatnak el a főellenség csaták sem, de ezek az egyszerűbb dolgok közé tartoznak szerencsére.
A Super Sami Rollt elsősorban a türelmesebb játékosoknak ajánlom, feltéve, ha vágynak az ilyen fajta gurulós indie platformerre.
