Amint leültem megírni a cikket, a fenti cím jutott eszembe hozzá. Aztán rájöttem, hogy mi van, ha az olvasó félreérti – ez alapján minimum valami alienes űrhorrorra lehetne számítani. Nos, a valóság azonban sokkal izgalmasabb (?): egy hétköznapi asztronautát fogunk terelgetni, akinek a zéró gravitációban temérdek tennivalója akad (szám szerint 7 pályán). S a sikolyok? Azok tőled jönnek majd, aki kipróbálod a játékot. Az irányítás ugyanis nagyon nem egyszerű. Ez nem azt jelenti, hogy rossz volna, hanem hogy kihívásokkal teli. No és épp ez a játék lényege.

Amikor először találkoztam a Heavenly Bodieszal, az valamelyik Steam Festival lehetett, ahol ki lehetett próbálni a demóját. Bele is fogtam, de mivel nagyon nyögvenyelősen sikerült az ismerkedés, gyorsan le is tettem arról, hogy a kész művet majd teszteljem. Aztán eljött a megjelenés, és csak piszkálta a fantáziámat az alapötlet. Pozitív dolgokat lehetett olvasni az irányítás finomításáról, így merészen mégis belevágtam.
Minek hazudjak – az első pálya közben nem volt őszinte a mosolyom. Ha viszont van tanulság, akkor mindenképpen az, hogy az ember véleménye tud változni, valamint kell időt hagyni, és tudni kell türelemmel lenni (valamint további közhelyek). 5-6 óra játékidővel később ugyanis széles mosollyal álltam fel a PlayStation 5 elől, a kezeimből viszont kiment a vér, és szerencsétlen DualSense-t sem szorítottam még így soha az egy év alatt, mióta megvan.

Ennyi mellébeszélés után végre mélyedjünk el a miértekben. A játékban egy magányos űrhajós életét ismerhetjük meg közelebbről. Ő azonban – ahelyett, hogy szép lassan megőrülne, mint Sam Rockwell az amúgy zseniális Hold című filmben – inkább próbál tevékenyen részt venni abban programban, amelynek keretein belül kikerült a világűrbe. Az egyszerűbb (?) feladatoktól indulva, mint bedokkolni az űrállomáshoz a kis űrkapszulánkkal, vagy működésbe hozni a kommunikációs rendszert, az olyan összetettebb etapokig, amikor ki kell látogatni az űrbe, mintát venni néhány aszteroidából, amelyeket felhasználva növényeket termeszthetünk, aminek következtében visszaáll az állomás oxigénszintje. A küldetések egymástól függetlenek, ámde (mint látható) mégis egymásra épülnek, így valamiféle kis sztori is kialakul. A kaland vége legyen meglepetés, ezért a hetedik küldetésből nem is készítettem már shotokat sem.
A játék nehézsége (ahogy már említettem) az irányításból ered, de tulajdonképpen inkább abból, hogy az űrben vagyunk súlytalanságban. Talán nem véletlen, hogy az asztronautákat külön képezik, és nem mindenki alkalmas rá, pedig itt még nem is kell megküzdenünk a különféle fizikai erőhatásokkal, és csak 2D-ben, felülnézetből kell operálnunk (épp elég lesz ez is). Figuránk ugyanis egészen korrekt rongybaba fizikát kapott, mi gyakorlatilag a két karját irányíthatjuk. Ezzel pedig kettős feladat hárul ránk: a közlekedés és a tárgyak használata. Zéró gravitációban ugyanis a lábaink szinte haszontalanok, leginkább egy jól irányzott lökéssel vagy elrugaszkodással tudunk haladni, amit a kezekkel tudunk korrigálni. Óvatosan érdemes azonban duhajkodni, mert igencsak át lehet érezni a tehetetlenség érzését, például amikor az űrhajó körül akad tennivaló, és épp távolodunk tőle, úgy, hogy „okosan” nem rögzítettük magunkat az űrhajó testéhez egy erre a célra alkalmatos karabineres kötéllel.

A dolog onnantól válik frusztrálóvá, hogy néha már túlságosan is élethű, és ezért mi hétköznapi halandók gyakran kerülünk szinte megoldhatatlan szituációkba. Na épp ezért – és a hozzám hasonló gyengébb képességűek kedvéért – készült az Assisted mód, ahol kis csalással lendületet tudunk venni a semmi közepén lebegve, illetve bármelyik irányba szabadon tudunk haladni, és visszaszerezni a kezünkből kicsúszott csavarkulcsot. Kihívás van így is bőven, de talán egy fokkal kevésbé stresszes, és koncentrálhatunk inkább a feladatokra, meg a játék élvezetére. Mazochistáknak meg ott van a Newtonian fokozat, ami még az alap (Classic) módnál is nehezebb, valósághűbb. Sok sikert kívánok azoknak az őrülteknek, akik így szeretnének nekivágni.
A küldetések elején mindig kapunk egy részletes leírást az elvégzendő feladatokról, de épp csak annyit, hogy az eszközök, amelyeket majd használnunk kell, hogyan működnek, illetve egy térképet a bázis éppen használatos részéről, hogy mi merre van. A megoldás kivitelezése ránk van bízva, nemegyszer többféleképp is végre lehet hajtani őket, illetve vannak mindenféle titkok is, amiket szintén felkutathatunk. Akad local co-op is, ahol összedolgozhatunk egy másik szkafanderes kollégával, ezt azonban sajnos nem tudtam kipróbálni, de biztosan jó móka lehet.
A Heavenly Bodies tipikusan az a játék, amellyel nehezen kezdődik a barátkozás. Az alapötlet ugyanis roppant ötletes és vonzó, szinte hívogat, de amikor az ember elsőre (sőt másodikra, harmadikra, tizedikre is) felsül egy szimpla részfeladat teljesítése közben, akkor elmehet a kedv. Azt ajánlom azonban, hogy legyünk kitartóak, mert olyan élményt ad cserébe, amely nagyon egyedi. Hihetetlenül jó érzés a küldetések végén, hogy ezt is megcsináltuk, valamint a minimál sztori is érdekesen alakul, hogy hogyan tovább a következő pályán. Végezetül azt kell mondjam, hogy a játék mindenképp az idei év lezárásának egyik üde színfoltja, azon pedig ne csodálkozzunk, ha hamarosan mindenféle streamerek is ezt tolják majd vörösödő fejjel, dühtől eltorzult arccal ordítva.