Idén már volt egy emlékezetes kalandozásunk, amikor nem mindennapi módon kellett irányítani egy videojátékot: a Before Your Eyes webkamerán keresztül leste pislogásunkat. A One Hand Clapping hasonlóan különleges, de kevésbé extrém élményt kínál: itt a hangunkra lesz szükség. A játék maga ugyan egy hétköznapi platformer, ügyességi cucc, és az esetek többségében igenis szükség van a kontrollerre, viszont a fejtörők tartalmaznak olyan elemeket, amelyek mentén bizony dalra kell fakadnunk.

Ha beszereztük a futtatáshoz elengedhetetlenül szükséges mikrofont, és az erősen ajánlott fejhallgatót (részemről egy PS5-ös Pulse 3D fülest használtam mindkettőre az Xbox változathoz – micsoda blaszfémia), akkor egy kedves, rajzolt világ tárul fel előttünk. Kimondott sztori sajnos nincs, a szereplőknek még a nevét se tudhatjuk, hiszen beszéd se nagyon van (maximum az achievementekből, amelyek ráadásul magyarul vannak), de azért valami történés szép lassan kibontakozik az alatt az 5-6 óra alatt, amit a végigjátszással eltölthetünk.
Kalandozásunkat Csendes Városban kezdjük, és mindjárt az elején mintát kapunk, hogyan is kell használnunk hangunkat. A sötét éjszakában ugyanis úgy kapcsolhatjuk fel az utcai lámpákat, ha elkezdünk énekelni (vagy legalábbis hangot adunk ki). Szerencsére a mikrofonhasználat nem merül ki ennyiben, a készítők változatos és érdekes feladatokat fűztek fel erre a kiegészítő irányítási módozatra. Lesz, hogy kapcsolókat kell majd ilyen módon használnunk, lifteket működtetnünk vagy tárgyakat mozgatnunk. Ezekben a részekben közös, hogy technikailag itt valóban nem kell énekelni, elég, ha bármilyen hangot kiadunk (ami akár egy szaftos káromkodás is lehet :-) ).

Vannak viszont azok a részek, ahol igenis énekelni kell, és mindegy, hogy tudunk vagy nem (persze az előbbi kétségkívül előny lehet). Sok esetben ugyanis a hangmagasság is lényeges, például amikor konkrét dallamokat kell visszadúdolnunk, esetenként egy-egy hangot kitartva (szerencsére egy kis ikon jelzi, hogy hol tartunk az elvárthoz képest). Megint más esetben pedig a bejárható platformokat nekünk kell legyártani, hasonló módon, mint a Max: The Curse of Brotherhoodban, csak itt nem egy varázscerkával, hanem a hangmagasság változtatásával.
Ahogy haladunk előre a hat világban, úgy lesznek összetettebbek a teendők, de a nehézség mindvégig a könnyű címke felé tendál (látszik, hogy a fejlesztők gondoltak a kisebb korosztályra, még az is belefér, ha párat hibázunk egy dallam visszaéneklésekor). Ugyanakkor a kihívás meglesz, pláne a későbbi pályákon, ahol már konkrétan meg kell terveznünk egy-egy feladvány megoldását, és kőkeményen szükség lesz a helyes időzítésre, valamint a logikai érzékünkre. Ha pedig valakinek még ez sem lenne elég, akkor a zenei vénánk egyéb módon is tesztelésre kerül, vannak ugyanis mindenféle ritmus minijátékok, amelyet a kontrollerrel kell irányítani, nem egyszer két különféle ütemet is követve.

Mindez, amit eddig elmondtam nagyon jól hangzik, de az az igazság, hogy azért nem minden klappol a One Hand Clapping esetében – egész egyszerűen féltáv körül unalomba fullad. Köszönhető ez talán annak, hogy nincs kifejezett sztori, így nehéz azonosulni a karakterekkel, megismerni a motivációjukat. Minden pálya gyakorlatilag végeláthatatlan munka (néha két lépés sem telik el az újabb teendőig), s hiába ötletesek a feladatok, ha túl vannak használva, és ezáltal önismétlésbe, repetitivitásba fulladnak.
Akinek felkeltette a figyelmét a hanggal való irányítás, és szimpatikusnak találja azt, nyugodtan tegyen egy próbát (szerencsére az ára nem vészes, és néhány platformon eleve kedvezménnyel debütált a játék), de azért csodát nem szabad várni. Zárásként pedig kifejezném a hálámat, amiért csak screenshotokat kellett készítenem, videókat vagy hangos demonstrációkat nem – higgyétek el, Ti is jobban jártatok. ;-)