Bár az utóbbi időben elég tisztes szüneteket hagytam képregényes rovatunkban, ez nem jelenti azt, hogy bármilyen mértékben csökkent volna a kimagaslóan minőségi, évek óta tűkön ülve várt megjelenések sora. Ezek közül pedig muszáj kitérnünk egy kötetre, amelynek a cikk megjelenésekor már a folytatása is kapható hazai polcokon: Warren Ellis Transmetropolitanjéről van szó.
A Transmetropolitan az a fajta ominózus mű, amely nélkül a képregény műfaja valószínűleg nem lenne az, ami. A ’90-es évek egyik legmeghatározóbb, tartalmilag a mai napig releváns sorozata, egyúttal cyberpunk, body-horror, disztópikus mestermű a képregénylegenda (bár sajnos jelenleg metoo botrányba keveredett) Warren Ellistől.
A Transmetropolitan a távoli jövőben játszódik (hogy pontosan mikor, az kérdéses, a történet során egyetlen szereplő sem biztos abban, hogy milyen évet is írnak, valamikor a 23. században), főhőse pedig a Hunter S. Thompsonról mintázott paranoid, alkoholista és drogfüggő gonzo újságíró, Spider Jerusalem. Spider egy súlyos idegösszeroppanásig a „Város” legnagyobb és leghíresebb újságírója volt, akit cikkeinek köszönhetően vagy gyűlölt vagy imádott mindenki, megpróbálta felnyitni a társadalom szemét a mérhetetlen mennyiségű igazságtalanságra, romlottságra és kirekesztésre, ami a folyamatos technológiai fejlődés mellett már-már degenerálni kezdte az emberi fajt, valamint ott tartott be és ütött oda a korrupt politikai elitnek, ahol csak tudott. Majd összeroppanását követően a hegyekbe költözött, ahol állig felfegyverkezve egy kunyhóban tervezte eltölteni hátralévő napjait, mígnem egyszer csak (a képregény kezdetén) hívást kap egyik egykori munkaadójától, aki emlékezteti, hogy távozása előtt még aláírt nekik egy szerződést két könyv megírására és publikálására. Spider más választás híján visszatér a Városba, régi főszerkesztője révén ismét újságírói állást szerez magának, majd beleveti magát a társadalom leggyomorforgatóbb és legundorítóbb bugyraiba, hogy minél hamarabb teljesíthesse szerződését, tevékenységével pedig hol életeket ment meg, hol komplett karriereket dönt romba.
Az írás mellett jövőkutatással foglalkozó (azon belül is az elborultabb, transzhumanista koncepciókra fókuszáló) Ellis egyik központi mozgatórugója a képregény írásakor az volt, hogy elképzelte, mi történne, ha a kapitalizmus, a ’90-es évekbeli Amerika fogyasztói kultúrájának közel minden aspektusát valaki felcsavarná a maximumra, majd ezt a robbanásra és összeomlásra kész elmebajt hagyná addig futni, amíg csak lehet, és csodával határos módon nemhogy néhány év alatt felemésztené önmagát, de évszázadokig fennmaradna – azonban olyan elfajzott, élhetetlen formában, amely túlzások nélkül mai napig egyike a legnegatívabb és legborúsabb jövőképeknek, amit valaha papírra vetettek. Egy olyan jövő ez, amelyben a társadalom peremére került csoportoknak esélyük sincs a túlélésre, moralitásnak, erkölcsnek halvány nyoma sem maradt, a mindennapok hajtóereje pedig kizárólag a folyamatos ingertúltelítés.
A történetfolyam pedig kiválóan mutatja be hol humoros, hol elborzasztó formában ennek a high tech elmebajnak minden részletét Spider szemén át, aki a kezdeti vicces/őrült/közveszélyes hegyi remetéből fokozatosan válik szimpatikus antihőssé, addig a pontig, ahol az olvasó ugyan képtelen teljes mértékben azonosulni vele (hála különböző rohadék, de minimum megkérdőjelezhető húzások egész sorának), ám az is elég egyértelmű, hogy a világot, amelyben él és amelyről tudósít, képtelenség az övénél épebb elmével túlélni.
Darick Robertson és Rodney Ramos rajzai, Nathan Eyring őrült, hol szürke borongósba hajló hol már pszichedelikusan élénk színei pedig tökéletessé teszik ezt a már önmagában is zseniális koncepciót. A Transmetropolitan hemzseg a zseniálisabbnál zseniálisabb oldalfelépítésektől, a panelektől, amelyeken a főszereplőkön és a cselekményre helyezett fókuszon túl háttérelemek és karakterek formájában extra információk, a városbeli életről és a jövőről árulkodó apró morzsák egész tárháza került.
Az első kötet a képregény első 18 számát, egy karácsonyi melléktörténetet és az I Hate It Here (Utálom az egészet) különszámot tartalmazza, a FuMax kiadványaitól már megszokott borítógaléria mellett. Holló-Vaskó Péter fordítását pedig külön dicséret illeti, a képregény nyelvezete ugyanis hemzseg a legkülönbözőbb szlengektől, első pillantásra magyaríthatatlan szófordulatoktól és poénoktól, amelyeket azonban kis túlzással hibátlanul, az eredeti hatáson ejtett csorba nélkül sikerült átültetni.
A Transmetropolitan bár az egyik legvaskosabb jelenleg elérhető képregénykötet a hazai polcokon, kötelező komolyabb, a szuperhősökön túli klasszikusok iránt is érdeklődő olvasók számára.
