Tulajdonképpen tavaly nyár óta olyan játékokkal játszom, amelyekben a körökre osztott taktikai harc jelentős szerepet játszik. Ezekről történetesen írtam is: a King’s Bounty II-ről, a Solasta: Crown of the MagisterPathfinder: Wrath of the Righteousről. Lényegében ez volt az, ami felkeltette az érdeklődésemet az Expeditions: Rome iránt. Akkor még nem sejtettem, hogy a rendőrség fizetett ügynöke hogy az Expeditions cím valójában egy franchise-ot takar, és hogy volt már egy játék vikingekkel és konkvisztádorokkal. Az előbbit mindenképpen szándékomban áll kipróbálni, de mivel csak a cikk leadása előtti napon nyílt lehetőségem akciósan beszerezni, így a jelen címet nem áll módomban összehasonlítani a franchise többi tagjával.
Hősünk, akit mi alkotunk meg egy kicsit szegényes karakterkreáló felület segítségével, a történet szerint némi politikai komplikáció után menekülni kényszerül Rómából egészen Kis-Ázsiáig, ugyanis itt tartózkodik a család jó barátja, az aktuális konzul. Ez a személyes szál viszonylag hamar háttérbe szorul, hiszen rögtön belekeveredünk Róma és Pontosz háborújába. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap a történelem és a korszak bemutatása, emiatt a játéknak van egy kis ismeretterjesztő jellege is, hiszen a karakterek minden szokást, tisztséget és fogalmat megmagyaráznak, mondandójukat pedig latin kifejezésekkel tűzdelik tele, és láthatóan nagyon büszkék restituált kiejtésükre. De ez az ismeretterjesztésnek még mindig a jobbik formája, lehetne sokkal rosszabbul is csinálni.
A játékmenet alapja tehát a körökre osztott taktikai harc. A rendelkezésre álló mozgás- és akciópontjainkkal, valamint skilljeinkel úgy kell gazdálkodnunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőlük egy kör alatt. A harcrendszerre nagyon jól illik a gyakorlat teszi a mestert mondás, hiszen amikor elkezdtem játszani vele, a legelső encounterek is nehézséget okoztak, a legutóbbi karakteremmel viszont a tutorial sziget utolsó bossfightját már sikerült az első körömben lerendezni.
Karaktereinkkel négy osztályból válogathatunk, ezek között semmi forradalmi nincs: princeps (tank), veles (dps), triarus (support), sagittarius (íjász). Ezen osztályok között nincs átjárás, viszont mindegyiknek van három alosztálya, ahonnan tetszőlegesen válogathatunk a skillek közül. Ráadásul a támadóképességek kis kivétellel nem tanulhatók, hanem a fegyvereken vannak rajta, így nem csak azok statjait kell figyelni, hanem hogy a rajta lévő skillek megfelelnek-e az adott karakternek. Talán az első kritikám a kezelőfelülettel kapcsolatban, hogy nem derül ki első ránézésre, ha egy skillt csak egy bizonyos fegyvertípussal lehet együtt használni. Például a lándzsának lehetnek olyan skilljei, amelyekhez pajzsot kell tartani a másik kezünkben, és olyanok is, amelyekhez tőrt. (Pajzsot csak a princeps használ, dual-wieldelni meg csak a veles tud.) Így amíg meg nem tanuljuk fejből a skilleket, jelentősen több időt fogunk karaktereink felszerelésének bogarászásával tölteni.
Fő karakterünket tehát mi hozzuk létre, aztán csatlakoznak hozzánk útitársak, saját személyiséggel és küldetésekkel, rajtuk kívül viszont idővel felfogadhatunk teljesen random NPC-ket is. Nem teljesen értem, miért választották ezt a kettősséget. Az XCOM játékokban csak random karakterek vannak, köréjük a játékos keríthet egy saját történetet, ahogy egy jól kiegyensúlyozott csapat egymás után teljesíti a küldetéseket, beceneveket szereznek stb. Itt viszont a személyiséggel és küldetésekkel rendelkező NPC-k puszta léte már kihangsúlyozza, hogy az összes többi karakter mennyire üres és feláldozható.
A körökre osztott harcon túl van a játéknak egy bázismenedzselős oldala is. Egy bizonyos pont után kineveznek egy légió parancsnokának, amellyel területeket kell elfoglalni. A csaták meglehetősen leegyszerűsítettek, és nem sok ráhatásunk van azon túl, hogy kiválasztjuk, milyen stratégiát kövessenek random NPC parancsnokaink a csata bizonyos fázisaiban, akik akár el is eshetnek, de kit érdekel? Hiszen utána csak pótlom egy másik random NPC-vel. A területek után erőforrásokat is elfoglalhatunk, amelyekkel fejleszthetjük a légió táborát, hogy például új felszerelést gyártsunk karaktereinknek, vagy hogy növeljük a légió hatékonyságát a csatákban. Az egész kicsit fapados, de a célnak megfelel.
Az Expeditions: Rome története inkább csak egy eszköz egy korszak bemutatásához. A körökre osztott harcok elég kihívást és szórakozást nyújtanak azoknak, akik szeretik az ilyesmit. Az ezeket váltó területfoglalós és bázismenedzselős részek pedig pont annyira teszik változatossá a játékmenetet, hogy jobban értékeljük általuk mindkét részt.
