Sok évvel ezelőtt nem kicsit vártam a Dying Lightra – amellett, hogy kipróbálhattam 2014-ben az EGX-en, még interjúlehetőséget is kaptam a játék vezető designerével, Maciej Binkowskival. A 2015-ös megjelenés kapcsán pedig GeryG és Phoenix társaságában toltuk egy bő órát. Bár nem volt egyszerű dolga, de meggyőzött minket, ahogy a The Following című kiegészítője is, a Hellraidet pedig inkább hagyjuk (már csak azért is, mert az eredetileg nem is a Dying Light része lett volna)... 2018-ban bejelentette a Techland, hogy készül a folytatás, de több évnyi halasztás után már sokan kételkedtek benne, hogy ebből még valami lesz. És most, 2022 elején itt a bizonyíték: lett. Ennyi probléma a fejlesztés körül sosem jelent jót, így nem kis kíváncsisággal vetettem bele magam a zombiapokalipszisbe.
Kezdeném a technikai kivitelezés, elsősorban a grafika elemzésével. A lengyelek nem valamelyik ismert motort licencelték, hanem egy teljesen sajátot írtak – az eredmény pedig megsüvegelendő lett, noha nem egészen problémamentes. Ha nem ragaszkodunk a sugárkövetéshez, az étvágya sem vészes, viszont nem mondható kiemelkedőnek az a grafikai szint. Viszont ha engedélyezzük a különféle raytracing effekteket, kis túlzással mintha másik játékot látnánk: elképesztő, mennyire meg tudja változtatni egy-egy helyszín atmoszféráját a „rendes“ bevilágítás.
És bizony hiába nagyon fejlettek és erősek a mostani konzolok (PlayStation 5, Xbox Series X), a PC-s verzió egy plusz technikával előrébb tart (és igazából ez ad sokat a grafikához): ez pedig a ray traced diffuse global illumination. Ez az, ami a realisztikus világításért felel, és ezt bekapcsolva lesz a látvány igazán next-gen (vagy inkább már current gen?). Viszont ehhez mindenképp egy erős, raytracing-képes videókártya kell, ami jelen chiphiányos helyzetben nem épp a legszerencsésebb.
Ezen kívül azért nagyon remélem, hogy jobban finomhangolható lesz majd a grafika (elvileg az ígéret megvan rá), mert nehéz eltalálni az arany középutat a látvány sebessége és minősége között. Amúgy sem minden fenékig tejfel, az emberekkel nekem akad némi problémám: leginkább a színészi játékuk és az arcmimikájuk az, ami nem sikerült a legjobban. Hangzás terén viszont nem igazán tudok mibe belekötni, az atmoszférát viszont itt is kiemelném: engem mélységesen megdöbbentett, ahogy a játék elején az erdőben, illetve később a városban egy biztonságos helyen ácsorogva hallgattam a zajokat, a fertőzöttek morgását-hörgését, egy-egy bajbajutott ember kiáltását, és még sorolhatnám – rengeteget ad ez is a nagybetűs hangulathoz.
Maga a játékmechanika nem változott gyökeresen az előző részhez képest, de persze hazudnék, ha azt mondanám, változatlan maradt a Dying Light 2 Stay Humanben. Az alapfelállás most is ugyanaz: hősünk rendkívül akrobatikus, atletikus, ennek megfelelően a parkourt magas szinten műveli; illetve közelharcban sem épp elveszett gyerek. Most is kapunk szépen tapasztalati pontokat, fejleszthetjük harci- és akrobatikai képességeinket, hogy még pengébbek legyünk ebben a gyilkos világban – ami viszont némi csavart jelent a dologban, az az, hogy jelen esetben az állóképességünk sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, mint szinte minden más. Az életerővel egyetemben ez is fejleszthető, ráadásul ugyanúgy: három késleltetőszer összegyűjtése után választhatunk, hogy a HP-nkat vagy a staminánkat növeljük. Nem mondom, hogy az életerőt nem kell növelni, de szusz nélkül elég nehéz lesz pofozkodni...
A történet szerint 15 évvel vagyunk az első rész történései után. A Harran vírussal a GRE tovább kísérletezett, és persze annak rendje s módja szerint kitört a világjárvány. Mostanra a civilizáció összeomlott, az emberiség 90%-a áldozatául esett a kórnak, a túlélők pár nagyobb városba tömörültek össze – de ott is komoly fenyegetést jelentenek a fertőzöttek. Hősünk, Aiden egy zarándok, aki amolyan postásféle ebben a nem túl vidám miliőben, és a húgát szeretné megtalálni. Kalandjaink helyszíne pedig egyike az utolsó európai városoknak: Villedor. Nappal nagyjából nyugi van, a legtöbb fertőzött visszahúzódik ilyenkor valami sötét helyre, de éjjel elszabadul a pokol, és csak az UV fénnyel megvilágított menedék nyújt biztonságot.
Viszont itt is kiütött az, ami a Walking Dead sorozatot jellemezte pár éved után: nem is annyira a zombik, hanem a másként gondolkodó emberek csoportja lett az igazi veszély. Itt is hamar kiderül, hogy két frakció van a városban a banditákon és a zombikon kívül: a Túlélők és a Békefenntartók. Itt jön az a képbe, hogy választhatunk, kiket segítünk – de akár lavírozhatunk úgy is, hogy egy szívesség ide, egy oda. Ez az egyik legnagyobb újítás, hiszen a történet menetére, illetve az elérhető cuccokra is kihatással van. Azért azt nem árt észben tartani, hogy a Walking Deaddel ellentétben itt bizony mutáns zombik is vannak, speciális képességekkel...
A háztetőkön való ugrabugra az előnyére változott, nekem folyékonyabbnak érződik – a harc viszont érzésre „súlytalanabbá“ vált. Az eredeti Dying Lightban valahogy jobban érződött az ütéseink súlya, minden egyes lendítés jelentősnek érződött, a tempó is mintha lassabb lett volna – ez ahhoz képest most mintha „árkádosabb“ lenne, ha bírjuk szusszal. Igen, a stamina ezért is kiemelten fontos, mert alapesetben pár legyintés után kifulladunk, és kell pár pillanat, mire összekapjuk magunkat – csakhogy ezalatt a gaz ellen is be tud vinni egy-két pofont, ami elől így elugrani se nagyon tudunk. A taktikai része tehát még mindig megvan, csak a dinamikája változott, és bizonytalan vagyok benne, hogy az előnyére történt-e a változás.
Mindent összevetve a Dying Light 2 Stay Human meg tudta ugrani azt, hogy az elődje fölé nőjön, de hogy igazi klasszikus lesz-e belőle, azt inkább az idő fogja eldönteni. A Techland részéről az igyekezet megvan, elvégre 5 évig szeretnék támogatni és új tartalmakat hozzáadni. De abban biztos vagyok, hogy erős kezdést adott ennek az évnek, és szerintem reális esélye van arra, hogy az év végi visszatekintéseknél jó szívvel gondoljon rá mindenki, aki játszott vele.
