Mivel a két Sam & Max felújításról volt szerencsém nekem írni, illetve amúgy is komálom LucasArts klasszikusokat, érdeklődve figyeltem a This Time It's Virtual alakulását. A játékot még a 2020-as gamescomon (teljesen véletlenül erre is illik az alcím – ezúttal az is virtuális volt) jelentették be, de aztán jó sokáig csönd volt körülötte. Mivel az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez egy VR-játék, nem is lehetett teljes értékű új epizódra számítani, így aztán semmiképp sem ért meglepetés amikor kiderült, hogy igazából egy minijáték-gyűjteményről van szó, némi kis sztorival összefűzve. A játék már tavaly nyáron kijött Oculus Questre, de a PSVR változatra egészen mostanáig kellett várni.
Ahogy írtam már, van egy alapsztori: a történet elején egy kuka alól halásznak elő minket jól ismert hőseink (meg is kapjuk a Lumpy becenevet), és miután segítünk legyőzni egy, a városra támadó hatalmas többfejű szörnyet, hálából Sam és Max felajánlja, hogy csatlakozhatunk a Freelance Police-hoz (ez az első alkalom, hogy nem az öltönyös kutya játssza az irányítható főhős szerepét). A Freelance Police Academynek csúfolt intézmény elsőként abban nyilvánul meg, hogy a páros irodájában kell apróbb feladatokat teljesíteni (dartszozás, csótányirtás revolverrel), illetve néhány csicskáztatáson átesni (kávé Samnek, szendvics Maxnek).
Ezután kezdődik viszont az igazi műsor, ugyanis ellátogatunk Cap’n Aquabear rothadó vidámparkjába, ahol különféle gyakorló kihívásokon kell bizonyítanunk rátermettségünket (ezek volnának azok a bizonyos minijátékok). A kalandozás a hármas jegyében telik: 3*3 feladat van, és mindegyik végén egy mini boss. A challenge-ek közt vannak egyszerűbbek, mint egy adott pályán végigszaladni, akadnak célbadobós feladatok, de vannak extrábbak is, mint kulcskeresgélés lehetetlen helyeken (az egyik például üdítőitalos dobozból kerül elő – upsz, spoiler), vagy bombamegsemmisítés, ahol a robbanószerkezet egy levágott fej, amelynek különböző részeit kell nyomogatni, húzogatni a megadott séma szerint.
A játékok többsége viszonylag mókás (mondjuk a baseball felidegelt, egyszer sem tudtam pontot szerezni – ennek ellenére teljesített lett a feladat), de inkább olyanok, amiket egyszer szívesen letol az ember, és már másodjára nem lesz kedve. Az ezeket a részeket összekötő sztoris részeket viszont sokszor kifejezetten erőltetettnek éreztem. Van például egy olyan szakasz, amikor egy boltban kell különféle túlvilági szörnyeket likvidálni, persze speciális Sam & Max módra. Mindegyik gonosznak meg kell találni az ellenszerét az árukészletből (például az ördög ellen szenteltvizes fagyi a csodaszer – upsz, megint spoiler), de valahogy ahelyett hogy vicces lenne az egész, sokszor inkább frusztrációt okoz.
Sajnos az egész játékra igaz, hogy a grafika kicsit egyszerűbb, még VR címekhez mérten is. A két főhős grafikája szuper, a közvetlen környezet is általában jól eltalált, sok helyszín viszont nagyon üres, és ha messzebb kóricálunk vagy tekintünk a kelleténél, akkor meglehetősen sok csúnyaságot láthatunk. Sajnos az irányítás is suta, sokszor azért buktam el egy-egy feladatot (mármint szerepeltem gyengébben, mert elbukni nem nagyon lehet) mert az irányítással küzdöttem (nehézkes a tárgyak felvétele, néha használata is).
Pedig a készítői stábban igazi nagyágyúk is közreműködtek: olyan nevek támogatták a Happy Giants csapatát az eredeti készítők közül, mint Steve Purcell (a játék atyja), Peter Chan (concept artist), Mike Stemmle (író/designer), Mike Levine (creative director), de a Telltale-féle sorozat alkotói közül is csatlakoztak páran. A játék humora és a hülyéskedés tehát rendben van, s ami talán a legfontosabb, hogy az eredeti szinkronhangok is visszatértek (David Nowlin és Dave Boat). A hangulat tehát hibátlan, csak hát maga a játék...
Talán kicsit túlságosan is negatív képet festettem, úgyhogy foglaljuk össze mi is a végítélet. A Sam & Max: This Time It’s Virtual egy szuper autentikus cucc, amely felér a sorozat eddigi részeihez... hangulatban. A rajongóknak emiatt mindenképp ajánlom. Sajnos a gameplay viszont nem az igazi. Ha az elvárásainkat otthon hagyjuk (és a VR-sisakot nem, mert csak azzal működik), és csak úgy állunk hozzá, mint egy egyszerű ügyességi cucchoz, akkor talán nem érhet csalódás. Az egész játék nagyjából három óra alatt letolható, szóval esős hétvégékre vagy haverokkal való nosztalgiázásra alkalmas lehet, de nem baj, ha csak egy leárazás alkalmával ugrasz bele.
