Bizony már lassan tíz éve, hogy a VR-sisakok reneszánsza elkezdődött. Reneszánsza, hiszen a kilencvenes évek derekán már a VFX1 pukkant egy hangosat, hogy aztán az egész kissé idejekorán elindított iparág visszabújjon jó tizenöt esztendőre a szekrények mélyére (nagyon nem volt még alkalmas az akkori technológia a sikerre). Persze az újkori „hadjárat” sem volt fáklyás menet, a VR nagyon sokáig igen drága mulatság, és egy tehetősebb réteg szórakozása maradt. Mindezt egy kicsit a PSVR és mostanában a Oculus (bocsánat, Meta) Quest sisakok tudták megfordítani, amelyek olcsó árukkal kicsit közelebb hozták az élményt a tömegekhez.
Az igazi áttöréshez azonban nemcsak olcsó hardver kell, hanem tartalom is. Az okosok már korábban is azt mondták, hogy a VR-nak csak eleve a második, harmadik generációja lehet majd sikeres, hiszen akkor lesz már olcsón tömeggyártott hardver, és éppen ezért többen is fognak rá fejleszteni – addig viszont ki kell bírni. A jóslat első fele még úgy ahogy be is jött, de a második talán kevésbé. Félreértés ne essék, sok VR fejlesztés van manapság, de valahogy a AAA játékok elmaradnak a sok VR-élmény és minijáték közt, hogy a szerencsevadászokat ne is említsük. Sajnos el kell ismerni, vadászni kell az igazán jó címeket, pedig erre volna szükség a platform népszerűsítéséhez.
De hát ott van a Half-Life: Alyx – kiálthatja mindenki kórusban. Sőt, PSVR-re a Blood and Truth vagy az Astro Bot, és még bizonyára hozzá lehete tenni pár címet a felsoroláshoz. Persze, csak ha összeszámoljuk a valamirevaló címeket, akkor lesz kb. annyi, ami a „sima” videojátékos piacon egy év alatt összejön. Na éppen ezért nagy szám, ha jön egy valamirevaló játék, és a kissé hosszúra nyúlt mesedélutánt követően el is érkeztünk a lényeghez: a Wanderer bizony jó.
A játékot tavaly áprilisban jelentették be, és ugyan kicsit késve (még tavaly szerették volna kihozni), de alig egy évvel később itt is van. A fejlesztés mögött nem áll nagy cég, s habár a PSVR miatt a Sony adott egy kis hátszelet a projektnek, az így is kicsit a radar alatt maradt. Érdemtelenül, ugyanis simán oda lehet tenni a nagyok mellé, és ha nem is ér fel mindenben az Alyx szintjére (nem is tud, hiszen teljesen más stílus a kettő), egy nagyon szépen kivitelezett és élvezetes játékról beszélhetünk.
A történet egy alternatív jövőben, 2061-ben Bostonban indult. Ez a város azonban nem az, amit most ismerünk, hanem víz alatt van, az omladozó, romos épületek közt csak motorcsónakkal lehet közlekedni. Így tesz hősünk is, aki nagyapja házát keresi. Első blikkre, tizenöt perc után az ember azt hinné, hogy egy sétaszimulátorral van dolga, de a dolgok akkor indulnak be igazán, amikor megtaláljuk az apartmant. Kiderül, hogy az öreg nagy kópé volt, és az időutazás volt a kedvenc hobbija. Sőt amikor jobban belemerülünk a sztoriba, láthatjuk, hogy nem is csak hobbi volt ez. A sztoriról viszont ennél többet nem szeretnék elárulni. Egyrészt mert hihetetlenül szövevényes, így ha belekezdünk, meg se állunk 3-4 bekezdésig, másrészt hatványozottan igaz, hogy játszva érdemes megismerni.
Egy vérbeli kalandjátékkal van tehát dolgunk, amit az említett lakásba érve értünk meg igazán. Rengeteg interakció fogad minket, amikor én odaértem, szerintem csak kb. egy órát azzal töltöttem, hogy mindent megismerjek, kipróbáljak. Nem is csoda, hogy a kégli ilyen jól felszerelt, ugyanis a kalandozásaink középpontja lesz, amolyan hub, ahonnan elutazunk térben és időben, és ahová mindig visszatérünk. A „kirándulásokat” egy misztikus beszélő óra segítségével fogjuk tudni véghez vinni, aki elválaszthatatlan társunk lesz. Mivel szeret dumálni, nemcsak hátteret ad a sztorinak, de többnyire tippeket is, hogy mit kellene a következő lépésként csinálnunk.
Az utazások kulcsai is maguk a tárgyak lesznek, ha egy ilyet találunk és a karóra alsó csatjához érintjük, akkor némi elektromos kisülések kíséretében át is teleportálunk egy másik világba. Olyan helyekre juthatunk így el, mint egy második világháborús német bázis, részt vehetünk az első holdraszállásban, de az ősi maja birodalomba és a legendás woodstocki koncertre (ha nincs is így megnevezve) is ellátogatunk majd, hogy az ezredfordulós (19.., nem 20..) Tesla szárnypróbálgatásait ne is említsem. A legszebb az egészben, hogy a sztori szépen egybegyúrja ezeket a helyszíneket, eseményeket, úgy, hogy a végén van is értelme az egésznek.
Némelyik helyszínből több is akad, más idősíkban, amely remek alapot ad ahhoz, hogy az egyikben végrehajtsunk olyasmit, ami aztán a másikban lesz hasznunkra. Amúgy is az adja a játék sava-borsát, hogy a különféle helyszíneken talált tárgyakat egy másik térben és időben kell felhasználni, így ha magunk szeretnénk minden puzzle-t megoldani, akkor jól elleszünk – sokat kell majd ide-oda utazgatnunk. Bár a végigjátszást olyan 8-10 órára saccolják (a neten van 5 órás videó is), nekem simán 14-szer fordult a nagymutató.
A grafika nagyon szépnek mondható. VR szinten mindenképpen, de a karaktermodellek egyébként is elég jól megállnák a helyüket egy átlag kalandjátékban is. Pár helyen ugyan akad egy-egy csúnya megoldás, jellemzően a távolban a horizonton, de úgysem oda koncentrálunk leginkább. A játék fő ereje azonban, hogy hihetetlenül leköti a játékost. A tárgyak helyének megjegyzéséhez viszont kell a jó memória (egyszerre ugyanis limitált mennyiséget szállíthatunk az óra segítségével – ez is fejleszthető, de a maximum az öt lesz). Az egyes helyszíneken sok esetben akad valami puzzle-feladvány, ami lehet fogaskerekek összeillesztése, ősi templomok kinyitása, de azoknak is jut majd lehetőség, akik a Sudokuban, vagy a Minesweeperben jeleskedtek mindig is. Ha valaki azonban az akcióra nyitott, az se keseredjen el, lesz azért mémi lövöldözés is, sőt a zenés helyszínen egy igazi ritmusjátékot is letolhatunk.
A Wanderert egész nyugodtan aposztrofálhatjuk rejtett gyöngyszemként, igazságtalanul kevés reflektorfényt kapott. Aki szereti a kalandjátékokat és VR-sisakja is van, az nyugodtan szerezze be, akár Questről, akár PSVR-ről van szó. Egyedül két dolgot sajnálok csak a játék kapcsán. Az egyik, hogy néhány csúnya bug bennmaradt. Egyik alkalommal egy szekrény zárult be menthetetlenül, úgyhogy vissza kellett tölteni egy korábbi checkpointot. A másik nehéz pillanat pedig közvetlenül a játék vége előtt jött: azon fiolákat, amelyeket össze kell gyűjteni a többórás kaland során, nekem üresnek mutatta a játék. Már el is döntöttem, hogy YouTube-on fejezem be a történetet, amikor kiderült, hogy a látszat csal, így megkaptam a jól megérdemelt lezárást. Ami (és ez a másik gondom) egy kissé szemtelenül semmilyen. Oké, értem, hogy jöhet majd egy folytatás, de kicsit több választ vártam volna. Most vághatom a centit a Wanderer 2-ig.
