Csak az igazán jó játékok képesek arra, hogy mély nyomot hagyjanak az emberben, a The Last Cube-nak pedig sikerült, ráadásul igazán mélyet. Mindezt leginkább annak köszönheti, hogy alaposan megdolgoztatta az agytekervényeimet (persze ez egy logikai játéknál nem hátrány), számos alkalommal voltam már a határán, hogy feladjam. Szerencsére nem tettem, mert most egy jó élménnyel lenne kevesebb, és az a tudat vígasztal, hogy valószínűleg nem bennem van a hiba, ugyanis a netes végigjátszások sem igazán sokasodnak, pedig jelen pillanatban már majd' egy hete megjelent a játék.
Az ismerkedés már tavaly nyáron megtörtént, a demo változat öt pályája kellemes kikapcsolódást ígért. A végső változatban ez a szám másfél tucatra változott, ami első olvasatban kevésnek tűnhet, de higgyétek el, nem lesz az (annál is inkább, mert az ínyencekre bónusz szintek is várnak majd). Egyrész minden pálya egyedi, másrészt a játék erősen épít a korábban tanultakra, így gyakorlatilag exponenciálisan növekszik a kihívás is. Mindez azért nem azt jelenti, hogy a vége már játszhatatlanul nehéz volna, igazából korrektek a puzzle-k, de ugyanakkor kíméletlenül behajtják rajtunk azt a készítők, amire már egyszer megtanítottak. Továbbá résen kell lenni. Folyamatosan. Egyetlen apróság sem kerülheti el a figyelmünket.
De miről is van szó? A The Last Cube – mint a címe is mutatja – egy kockákra épülő logikai játék. Kapunk hat érdekes settinget (pont mint a kocka oldalainak száma), amelyek 3-3 hosszú pályát tartogatnak. Utunk négyzetrácsos hálókon halad, ahol különféle matricákat tudunk „felnyalni” a padlózatról (mit tesz Isten, ezekből is pont hat van), és aztán használni a megfelelő helyeken. A színek és formák alapján könnyedén megkülönböztethetőek, ami azért is lényeges, mert mindegyik egy egyedi tulajdonsággal jár együtt. A kék forgatni engedi a kockát, a pirossal magasabb helyekről ereszkedhetünk le lépcsőzetesen, a sárgával csúszhatunk pár egységnyit, a zöld egy egyszer használatos klónt hoz létre, a lila pedig teleportálni enged bárhová pár egységnyi távolságban. Jó matekosok észrevehették, hogy ez csak öt. Való igaz, viszont az utolsó legyen meglepetés.
A játékmechanika azonban nem áll meg ennyinél, a szimbólumokat kapcsolóként is használhatjuk a megfelelő (inverz) négyzetekél. Az így megnyitható feladványoknak aktív szereplői lesznek különféle liftek, átjárók, vagy az olyan gonosz rácsos elemek, amelyek nullázzák a kockánk állapotát. A matricákat ugyanis folyton folyvást újra és újra meg kell szereznünk, s teljesen ránk van bízva, melyik oldalra melyiket tesszük. Minél több skill áll már rendelkezésre, annál nehezebb lesz a dolgunk, hogy mit melyik oldalra helyezzünk, ugyanis nem elég megszerezni őket, hogy megfelelő helyen használni tudjuk azokat, ki is kell tudnunk forgatni, hogy felülre (vagy éppen – igény szerint – alulra) kerüljenek.
A későbbi pályákon már bejön a képbe a gravitáció, a különféle fénynyalábok, amelyekkel ki tudjuk messzire is vetíteni a szimbólumokat és még megannyi finomság. Minden pályán van valami olyan új dolog vagy szituáció, amely elgondolkodtatja az embert, hogy hogyan tovább. Amikor már nagyjából harmadszor vonjuk le a konzekvenciát, hogy ezt bizony lehetetlen megcsinálni, akkor ugrik be a megoldás, ami ráadásul végig a szemünk előtt volt (na és persze pofon egyszerű). Tapasztalatból mondom, néha jobb egy kicsit lerakni a játékot, ha elakadunk, nem egyszer volt, hogy másnap pattant be az isteni szikra. Szerencsétlenségemre én pont egy másik problémás játékkal együtt toltam párhuzamosan, amely szintén gyakran adott okot az elakadásra (de nem nehézség, hanem szimplán bugosság révén) – talán ez is csak növelte a frusztrációmat.
A tesztet Switchen követtem el, ami azért tűnt jó ötletnek, mert mobilis a gép, egy logikai játékot pedig akár 5-10 percre is elő lehet venni bármikor, ha éppen úgy hozza a sors – eddig rendben is van. A hátrány viszont (a demóból és a netes videókból kiindulva), hogy ez a változat egy icipicit gyengébb grafikailag, mint a többi. Handheld módban még többnyire vállalható is, egy-két mosottabb textúra fog csak feltűnni, dokkolva viszont szemet fog szúrni az alacsony felbontás és helyenként a performance gondok (egy-egy erősebb beszaggatás). Persze tudom én, hogy egy logikai játéknál pont nem a külcsín az elsődleges, de azért ha gond van vele, az el tudja vonni az ember figyelmét. A körítés egyébként nagyon sokat hozzáad a hangulathoz, egyedül talán azért érheti kritika a készítőket, hogy helyenként túlságosan is steril a terep.
Bármit is írtam az elmúlt sorokban, a The Last Cube egy kiváló játék, így aki szereti a korrekt feladványokat és a kihívást, az nem fog csalatkozni. Lehet, hogy az embernek pár szorultabb pillanatban elhagyja néhány szaftos káromkodás a száját, de amikor sikerül végre egy bonyolultabb feladványt megoldani, jóleső elégtétel melengeti majd a szívünket. Az, hogy közben kockásra marjuk magunkat, már csak járulékos veszteség.
