A Tunic érkezéséről már jó ideje lehetett tudni, különféle gamer show-k (E3, PC Gaming Show, ID@Xbox) szépen beharangozták, és a játszható demo is jó ideje elérhető volt mindkét platformon. A kérdés inkább csak az volt, hogy mikor érkezik meg már végre. Lehet mondani, hogy a siker is borítékolva volt? Több helyen is már előre úgy hivatkoztak rá, mint az idei év Death’s Doorja. De ne szaladjunk ennyire előre.
A párhuzam ugyanakkor több fronton is jogos. Először is ezt a játékot is egy maroknyi csapat készítette, sőt tulajdonképp Andrew Shouldice egyszemélyes akciójáról van szó (azért zenei fronton és a szintek grafikájával kapott hathatós segítséget). A nézőpont is hasonlatos, azaz izometrikus, minimális kameramozgatási lehetőséggel, és még művészeti stílusban sem állnak távol egymástól – ugyanolyan mesés, rajzos kis szösszenet ez is (csak holló helyett egy kis rókával). Ezen a ponton azt is gondolhatnánk, hogy egy kedves, gyerekeknek is ideális játékkal van dolgunk, de nem is tévedhetnénk nagyobbat. A Tunic ugyanis nehéz, sőt kifejezetten szivatós tud lenni – a mostani „meghalsz és kezdheted az adott szakaszt újra” divatnak megfelelően működik.
Szóval egy újabb kövér pipa a hasonlóságokhoz, és még mindig nem értünk a végére. Ugyanis a játékmenet is mutat hasonló jegyeket, de a misztikus felhang mindenképp. Főhősünk a tengerparton tér magához, és nem teljesen világos, hogy mit is kell vele csinálnunk. Hamar találunk egy kardot egy barlangban, kicsit később egy pajzsot is, így már legalább fel tudjuk venni a harcot a világ fura teremtményeivel. Aztán azért ahogy járunk-kelünk, elkezdenek egy könyv részei előkerülni, gyakorlatilag laponként. Ez pedig nem más, mint – akármilyen furcsán is hangzik – a játék kézikönyve.
Ez az ötlet pedig zseniális. A rajzos, kissé infantilis stílusú paksamétából ugyanis nem csak az derül ki, hogy mi az irányítás (jéé, lehet futni?), hanem az is, hogy egy sokkal mélyebb játékot kaptunk, mint azt gondoltuk (vannak powerupok, fejlesztési lehetőségek, több dolgot meg nem szívesen lőnék el, mert oda a meglepetés). Ami azonban még fontosabb, hogy a közeli és távlati céljaink is innen derülnek ki. Kapunk egy rakás térképet, jegyzeteket és homályos leírásokat. Homályosat, mert valami idegen nyelven, számunkra olvashatatlan hieroglifákkal íródott, csak egy-egy értelmes, nekünk is ismerős szó lesz bennük (ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a játékban van magyar nyelv, ami igen hasznos is).
A játék fokozatosan és ügyesen adagolja a tennivalókat és titkokat, így egyre többet tudunk felfedezni a már a kezdeteknél is meglepően nagy világból. A level design ugyanakkor roppant furfangos. A kamerát ugyanis csak egy nagyon picit tudjuk mozgatni (felfelé, amikor egy ellenfélre rálockolunk) és ilyenkor lehet látni, hogy bizony térben milyen lehetőségeink vannak. Ha látunk egy vízesést, sűrű fás részt, vagy szimplán egy épület sarkát, szinte biztosak lehetünk benne, hogy van ott egy rejtett járat. Sokszor erre már csak akkor fogunk rájönni, amikor elmegyünk egy távoli pontra a tájékon, és ismerős helyre érkezünk vissza („nem mondod, hogy itt végig le lehetett volna kanyarodni...”).
A titkokra ugyanakkor nem érdemes ráfeszülni; sok dolog lesz, amire csak jóval később lehet rájönni. Persze a megszerzett lapokat érdemes átböngészni, és elgondolkodni az ott látottakon. Vicc nélkül ugyanis minden benne van, ami a továbbjutáshoz kell. A készítők ugyan egy közösségi csatornát is létrehoztak Discordon, illetve mostanra már számos netes guide is létezik, de higgyétek el, hogy teljesen fogalmatlanul érdemes elkezdeni a kalandot, nincs jobb a felfedezés öröménél.
A harci rész nekem viszont már egy kicsit sok lett. Az alap fegyveren kívül kapunk egyéb segítségeket és fejlődhetünk is, de egy idő után már így is elég nehézzé válik a dolog. Itt kell elárulnom egy titkot: van örök energia lehetőség, amit akár már kezdetben is bekapcsolhatunk. Persze ezt inkább csak akkor ajánlom, amikor már frusztrálóvá válik, hogy folyton elhalálozunk – nekem valahol féltávon jött el a pillanat, és vissza se néztem után a normál móduszra. Nemcsak kedves dolog ez a készítők oldaláról, hanem észszerű is (teljesen egyértelműen azoknak szánták, akiket azért magával ragad a játék, valamint a misztikum, ami belengi, de nem boldogulnak vele). Meg kell mondjam, enélkül még én is valahol ott bóklásznék, látva pedig a későbbi bossokat és harcokat el se tudom képzelni, hogy átlag halandó hogy teljesíti azokat segítség nélkül.
Visszatérve a bevezetésre, a Tunic valóban sikerre volt ítélve, az idei év egyik legkellemesebb meglepetése. Személy szerint nekem a történet második fele, illetve befejezése kissé kevésbé volt szimpi, de ez egyrészt szubjektív dolog, másrészt így sincs vele semmi baj, csak ha a Death’s Doorral kéne hasonlítanom az összhatást, akkor részemről emez egy hajszállal elmarad mögötte. A játék kipróbálását azonban mindenkinek ajánlom, ugyanis egyedi élményben lesz része annak, aki belefog. Ráadásul mivel a Game Pass is felvette egyből a repertoárjába, ezt most különösebb elköteleződés nélkül meg is lehet tenni.
