A címben említett két szín talán többször tűnik fel életünk során meghatározó szerepben, mint azt elsőre gondolnánk. Bármilyen szemléltetőgrafikon elemeinek leggyakrabban használt verziói, számos ismert termék logójának legfőbb alkotóelemei, de a töriatlasz szemléltető térképein is elsősorban velük jelölik a háborúzó felek mozgásait a terepen. Ki tudja, ezek közül melyik járt a Lumote: The Mastermote Chronicles fejlesztőinek fejében, persze lehet csak szimplán óriási rajongói a majd' húsz esztendős Red vs. Blue sorozatnak.

Utóbbihoz mondjuk semmi köze a mostani tesztalanynak (se a Halóhoz), egyszerűen csak a kék és piros színek dominálnak a játékban. A Lumote egy tipikus logikai/ügyességi stuff, amelyben az lesz az alapvető feladat, hogy a fluoreszkáló kis lénnyel, Lumote-tal leereszkedjünk a Nagy Mélységbe, és a piros színt, amelyet a gonosz Mastermote rászabadított a környékre, visszaállítsuk a természetes (?) kékre. Ennek módszere, hogy minden pályán az energiacsatornákban a kék szín kell, hogy domniáljon, s ha ezt sikerül elérni, akkor kinyílnak a virágsziromkapuk és lehet továbbhaladni.
Az ötven szint nagyjából négy-öt óra szórakozást nyújt, és a játék felépítésének köszönhetően (folyamatosan mutatja az összes pályát egészben) pontosan láthatjuk is, hogy hol tartunk a kalandban. A feladatok nem hoznak igazán nagy forradalmat, kapcsolók, liftek, kinyíló/bezáródó hidak, lebegő platformok jelentik majd a segítséget céljaink elérésében. A játék első része teljesen lineáris, aztán már mehetünk választott irányokba, de persze ezzel csak a sorrendet határozzuk meg, úgyis végig kell mennünk mindenhol.

Sajnos nagyjából pont ekkor jön el az a pillanat, amikor az ember rá is un az egészre. Egyrészt kevés a változatosság, de nemcsak feladat szinten, hanem látványban is (mindenhol ugyanaz a kék-piros orgia – ami jól néz ki, de uncsi). Másrészt viszont a folytatásban már nehezebbek a feladványok, és nem feltétlenül jó értelemben (nem kihívást jelentően, hanem szivatós módon). Sokszor nem is teljesen egyértelmű minden játékmechanika, vagyis gyakran inkább próbálgatással tudjuk elérni a továbbhaladást, semmint átgondolt taktikával. Ez pedig frusztrációt szül.
Átvezetők, nagyívű sztori nem is léteznek, így gyakorlatilag a játék öröme és a látvány az egyetlen, ami visszahúzhatná a játékost, de a már említett okokból ez bizony gyengén működik. Ennek ellenére nem mondanám rossz játéknak a Lumote-ot, viszont jó szívvel csak a stílus legvérmesebb rajongóinak tudnám ajánlani, mert amúgy egy szép, kellőképpen polírozott, folyékony játékélményt ad – kérdés, kinél meddig tart ki a lelkesedés.