Az olyan játékoknál van igazán nehéz helyzetben, aki játékteszt írásra adja a fejét, mint a The Stanley Parable: Ultra Deluxe. Mert mit is lehetne mondani azoknak akik ismerik már, és mit érdemes azoknak, akik még nem? A legjobb ugyanis, ha teljesen fogalmatlanul fejest ugrunk bele (már ha szeretjük az elvont, nem ritkán morbid humort), és magunknak tapasztaljuk meg az egészet. Ezen a ponton tehát el is búcsúzom, és jó játékot kívánok mindenkinek!
Mi az, miért van még itt mindig ennyi ember? Sejthettem volna, hogy nem úszom meg ilyen olcsón. Szóval ahogy az Ultra Deluxe alcímből sejthető, nem új játékról van szó. Az eredeti még 2013-ban jelent meg Steamen, sőt ha egészen pontosak akarunk lenni, 2011-ben, ingyenes Half-Life 2-modként (ebből lett aztán két év múlva a Source Engine-re épülő standalone változat). Alapvetően elsüthetném a sétaszimulátor jelzőt (mert az), de annyira méltatlan lenne ennyire lekicsinyíteni.
A játékban ugyanis a narrátor (Kevan Brighting) az igazi kulcs, abszolút miatta lesz olyan az élmény, amilyen. Az úriember előadásmódja finoman szólva is lehengerlő – ahogy elmeséli a történéseket, az több mint szórakoztató. De van egy másik jelentős személy, méghozzá a címadó főszereplő. Az alapszitu szerint Stanley az irodaház 427-es dolgozója. Hősünk standard irodai rabszolgaként ténykedik, kap különböző jeleket a monitorjára, aztán az annak megfelelő billentyűket lenyomja a klaviaturáján. Egy szép napon azonban nem jön újabb task. Stanley felkerekedik tehát, hogy kiderítse, mi újság, és meglepve tapasztalja, hogy az iroda kiürült, munkatársak sehol.
A történéseket persze a narrátor saját tolmácsolásában ismerjük meg, ami már alapvetően is humoros tálalás (hiszen szerelmes a saját hangjába és intellektusába), ám a fordulat akkor következik be, amikor elhangzik valami ilyesmi: „És ekkor Stanley két ajtóhoz ért, majd bement a bal oldalin, hogy folytatódjon a kalandja.” Természetesen dönthetünk úgy, hogy elfogadjuk a „finom” utalást, de ellen is szegülhetünk, mely utóbbit természetesen a narrátor azonnal le is reagálja, és finom torzsalkodás veszi kezdetét (részéről szavakkal, részünkről tettekkel).
S az egész kaland végül is erről szól. Egy idő után már senkit sem fog érdekelni, hogy hová tűntek a kollegáink, egyszerűen csak sodródunk az árral, és hajkurásszuk azokat az ágakat az irodában, ahol nem jártunk, csak hogy újabb lehetetlen szituációkba keveredjünk. A komplexitásra jellemző, hogy az eredeti mod még csak hat befejezést kínált, a 2013-as változat már megfejelte ezt további tízzel, az Ultra Deluxe pedig jelentősen csavart a számon. Elég, ha csak azt hozzuk fel példaként, hogy az eredeti változatban volt egy bug, ami miatt bele lehetett esni egy mélyedésbe. Na, ebből mostanára rendes befejezés lett, még egy rögtönzött dalocskát is meghallgathatunk, amelyet az eset ihletett.
A felújítás nemcsak új platformokra (konzolokra) hozta el a játékot kicsinosított külsővel, hanem sokkal magasztosabb célt is kitűzött: új kontent érkezett. De hogy ez miben áll, arra nincs módom válaszolni, ugyanis giga spoiler volna. A lényeg, hogy van, és aki imádta az előzményt, az ezt is fogja. Például talán nem nagy szivárogtatás, ha elárulom, hogy egy ponton előkerülnek a kritikusok és a játékosok véleményei is, és hát mindenki megkapja a magáét.
A The Stanley Parable: Ultra Deluxe kapcsán nyugodtan mondhatjuk, hogy egy modern klasszikus. Ha valaki akar, akkor akár egy óra (vagy annak töredéke) alatt a végére érhet, de a szórakozást nem ez fogja jelenteni, hanem az egyéb mellékszálak felgöngyölítése, és az a temérdek kreatív ötlet és poén, ami a fejlesztőkből őszintén kiszakadt (ez pedig elegendő elfoglaltságot nyújt). Ahhoz azonban, hogy bárki értékelni tudja, ismerni és szeretni kell az angol, elvont humort, szóval például Monty Python-kedvelők előnyben. De ennek ellenére is bárkinek csak ajánlani tudom, mert narratív vonalon zseniális húzásokat követ el a játék, ahonnan másoknak is lehetne, illene tanulni. Persze ha nagyon fapofa vagy, akkor menj csak vissza nyugodtan a Call of Duty-hoz. ;-)
