Emlékszem, még a ’90-es években gyerekként én is játszottam a Dune című játékkal, amiről minden ismerősöm azt mondta, hogy időpocsékolás, hiszen annyiból áll az egész, hogy egy sivatagban egy fura helikopterrel elmegyünk három barlanghoz. Nos, nem hittem nekik, és tovább repkedtem, amíg találtam még több barlangot, majd rájöttem, hogy az északon lévő terület felé nem érdemes repülni, mert furán kékszemű karakterem két másodperc alatt csontvázzá aszalódik a homokban. Később aztán, akkor még nem létező angoltudásom dacára is sikerült valamiféle haladást elérnem a játékban, és rájöttem, hogy sokkal többet nyújt néhány barlang felkutatásán.

Később sajnos a legendássá vált Dune II-höz már nem volt szerencsém, ugyanakkor tudtam, hogy az valami egészen új élményt nyújt. Egy olyan játék volt, ahol bázist, azon belül épületeket lehetett építeni, azokban pedig katonákat, hogy azzal rohanjuk le az ellent. Akkor ez óriási újdonságnak hatott, ma pedig úgy tekinthetünk vissza a Dune II-re, mint a valós idejű stratégiák egyik ősére.
Érdekes módon amekkora kultusza van Frank Herbert Dűne univerzumának, valamiért annyira nem foglalkoztak vele sokat a játékfejlesztők. Szokás volt azt mondani, hogy a Dűne regényekből lehetetlen filmet forgatni, és ezt alátámasztotta a ’80-as években készült David Lynch-féle mozi is. De ez nem magyarázta, hogy videojáték miért nem készült belőle néhánynál több. Aztán Denis Villeneuve rendező elkészítette az új Dűne mozifilmet, amelyről mindenki úgy beszél, mint a XXI. század egyik legjobb sci-fijéről. És ez a jelek szerint beindította a fantáziáját néhány fejlesztőnek is.

Az egyik közülük a Shiro Games, akik a franchise jogait birtokló Funcom felügyelete mellett dolgoznak egy stratégiai játékon. A műfajválasztás adta magát, már csak a fent említett Dune II miatt is. Az új játék, a Dune: Spice Wars is egy valós idejű stratégiai játék, amely a klasszikus elemekből is építkezik, de sokkal több van benne, mint a szokásos bázisépítős-toborzós sablonban. A Dune: Spice Wars egyelőre csak early accessben érhető el, mi is ezt próbáltuk ki.
A játékban megdöbbentő módon az Arrakis bolygó feletti hatalom megszerzése lesz a feladatunk, e célunk teljesítésének pedig több módja is lesz. Választhatjuk a klasszikus módszert: puszta erővel elsöpörjük a rivális házakat, de megpróbálhatod megszerezni az Arrakis összes kormányzati vezetői pozícióját is, illetve az is sikerre vezethet, ha minél nagyobb befolyást szerzünk a birodalmon belül, és egyszerűen megvásároljuk a bolygó feletti uralkodás jogát. Mindezt megtehetjük a három klasszikus frakció, az Atreides ház, a Harkonnen ház és a fremenek oldalán, illetve negyedik félként akár a csempészekkel is. Természetesen mindegyik ház és frakció gyökeresen eltér a többitől, így a puszta szimpátián túl érdemes lehet a választásnál a pro és kontra részeket is alaposan áttanulmányozni. Mert a Dune: Spice Wars bizony elég összetett kihívás elé fog állítani.

A frakció kiválasztása után még két tanácsadót is választhatunk magunk mellé, akik passzív bónuszokat adnak a játék folyamataihoz. Emellett lehetőségünk van a játék bizonyos aspektusait is beállítani, mint a térkép mérete, a homokférgek aktivitása, a homokviharok gyakorisága, az orvgyilkosság lehetősége, illetve az MI által irányított frakciók száma és nehézségük. Ezen felül az olyan még érdekesebb részletek, mint a győzelmi kondíciók (ha akarjuk, az egész játékot a puszta dominanciára is korlátozhatjuk, ha nem akarjuk, hogy valamelyik konkurens szép csendben kigolyózzon a birodalom kegyeiből, míg mi egy másikat tiprunk el seregeinkkel...) szintén megadhatók.
Maga a játékmenet egyetlen város birtoklásával indul, ez lesz a központunk. A térképből csak annyit látunk, amit egységeinkkel már felfedeztünk. Ezt nyilván a legcélszerűbb egy ornithopterrel végezni, mert ugyebár az Arrakison nagy botorság gyalogosan kószálni a sivatagban, hacsak nem akarunk egy homokféreg legszebb emlékévé válni.

A térkép zónákra van bontva, azokon belül vannak eleinte nem látható felfedeznivalók is, amiket kérdőjellel jelez a játék. Ha feltártuk őket, már van lehetőségünk interakcióba is lépni velük: a fűszerlelőhelyekre harvestereket küldhetünk, a településeket pedig elfoglalhatjuk, hogy az adott zónában is miénk legyen a befolyás. Mert a fűszert csak így lehet kibányászni, miután finomítót építettünk hozzá. Eddig persze semmi különös nincs az egészben, ám idővel igencsak fel tudnak pörögni az események.
Állandó harcban leszünk az idővel és a nyersanyagokkal is, ráadásul (hacsak le nem butítottuk a játékot) az ellenség módszereit sem feltétlenül fogjuk ismerni. Lehet, hogy azt hisszük, miénk a pálya és szépen domináltunk mindenkit, miközben valamelyik rivális szép csendben hátba döf a diplomácia láthatatlan fegyverével. Ott ütnek, ahol a legjobban fáj, fellázítják a már elfoglalt falvakat, a birodalomnál kijárják, hogy megvonják a támogatásunkat és hasonlók. A gond ezzel csupán az, hogy ha már a fejlesztők ennyire összetett játékmenetben gondolkoznak, ami önmagában nagyon is jó és szórakoztató, jó lett volna, ha ehhez érdemi oktatórészt is adnak. Mert ez jelenleg még hiányzik a korai változatból, illetve ami van, az túl száraz és nem is feltétlenül kielégítő.
Így pedig a Dune: Spice Wars könnyen ki is ábrándíthatja saját magából a gyanútlan játékost, aki egy könnyed kis sivatagi háborúra készült, erre olyan eszközökkel kényszerítik térdre, amiket épp annyira nem ért elsőre, mint az egész Dűne-univerzumot. Ha viszont ezen túl tudsz lendülni, és van türelmed apránként (a saját károdon) kitapasztalni a játék finomságait, akkor bizony remek szórakozást fog nyújtani a stratégiai játékok kedvelőinek, és úgy általában a Dűne-rajongóknak egyaránt.