A játékfejlesztők néhány évvel ezelőtt rájöttek, hogy a horror nemcsak kaland- vagy túlélőjátékokban működik, hanem bizony többszemélyes mókákban is. Megszülettek az aszimmetrikus multiplayer játékok, ahol az egyik játékos valamilyen szörnyet, démont vagy egyszerűen csak egy gyilkost alakít, míg a többiek az előle menekülő, esetleg őt megállítani próbáló mezei túlélőket irányítanak. E műfaj egyik koronázatlan királya évek óta a Dead by Daylight, amely a mai napig folyamatosan kapja a tartalmi bővítéseket. Bár ehhez is készültek horrorfilmes tartalmak, alapvetően nem valamely horrorklasszikushoz kötődik. Ebből a szempontból a Friday the 13th: The Game nagy előnnyel indult, de hiába a horrorkultúra egyik legnagyobb ikonja Jason, nem igazán tudták a készítők jól használni.
Most pedig itt egy újabb próbálkozás egy talán még nagyobb kultusszal rendelkező franchise alapján. Az Evil Dead, vagyis Gonosz halott Sam Raimi zseniális horrorklasszikusa, amely elsőre még komolyan vette magát, de a későbbi folytatások – és főleg a néhány éve készült sorozat – már maximálisan a poénkodásra ment rá. Mindez valószínűleg egyáltalán nem működött volna Bruce Campbell nélkül, aki az egész franchise megkerülhetetlen arcává vált. És szerencsére a most készült Evil Dead: The Game-et is ő viszi el a hátán.
Egy újabb aszimmetrikus túlélőhorrorhoz van tehát szerencsénk. Ezúttal az egyik oldalon természetesen a kandariai démon áll, aki a túlvilágról próbálja meg sötétségbe taszítani a világot. Teszi ezt a lehető leggroteszkebb, legvéresebb és egyben legpoénosabb formában (feltéve, hogy valaki vevő az effélre humorra – de ha nem, akkor valószínűleg sem a filmek, sem a játék nem érdekli, így ez a cikk sem...). Mindezt nagyszerűen sikerült a készítőknek átültetni az Evil Dead: The Game-be is.
Az ilyen játékokban mindig is jó mókának számított a gonoszt alakítani, mivel eredendően sokkal erősebb, több hatalma és jobb képességei vannak, mint civil ellenfeleinek. De talán egyik játékban sem volt még ez ennyire jó móka. Mivel az egész játék egy gigantikus fan service, a kandariai démont is ennek jegyében alkották meg. Az egyébként méretes pályák (amelyek mind ismerősek lehetnek a filmekből) bejárása során pontosan azt a látványt kapjuk, amit a filmekben is: a talajhoz közel száguld a kamera az éjszakai erdőben. Hangulatbomba.
De persze nem merül ki ennyiben a démon. Az ő célja az, hogy megszállja az emberek világát, és ehhez minél erősebbé kell válni az adott partin belül. Ennek módja, ha folyamatosan rettegésben tartja a túlélőket. Minél erősebbé válik általuk, annál több eszköz kerül a játékos kezébe: megszállt és zombivá változtatott halottakat idézhet meg, de megszállhatja akár a játékosokat vagy épp azok autóját is. Idővel pedig egy bivalyerős szörnyet is életre lehet hívni. Mindez persze elsőre nem feltétlenül fog sikerülni, de érdemes próbálkozni, mert ha valaki kiismeri a démon irányítását és képességeit, akkor gonoszabb lehet akár a gonosz halottnál is.
A túlélők oldalán talán kissé egysíkúak a megoldandó feladatok (keress lapokat a nekronomikonból, majd gyűjts hozzávalókat a rítushoz, végezd el a rítust stb.). Menet közben töviről hegyire be kell járni a tényleg elég nagy pályákat, amihez szerencsére használhatjuk az autót is. A túlélők oldalát azzal próbálták meg érdekesebbé tenni a készítők, hogy a karaktereket különböző kasztokba sorolták, amelyek eltérő egyedi tulajdonságokat jelentenek. Valójában azonban igazán szignifikáns különbségek nincsenek közöttük.
Nehezen tudtam eldönteni, hogy egy partin belül a különböző filmekből származó Ash Williamsek szereplése jó vagy rossz dolog. Az mindenképpen jó, hogy több Ash közül is választhatunk, de egy picit fura érzés, amikor épp Ash-t irányítva szembe fut velünk Ash... Sebaj, végül is ilyesmi volt a filmekben is, nem igaz?
A túlélők oldalán egyébként egy kisebb hadseregnek is elegendő lőfegyver és közelharci fegyver áll rendelkezésre, de igazán jól inkább csak utóbbiak használhatók. A lőfegyverek ugyan jóval erősebbek, de eleve kevés hozzájuk a lőszer, gyakran kell újratölteni, és bizony amikor egyszerre három zombi ugrik az ember nyakába, nem könnyű célozni.
A multiplayer mód mellett mindenképpen meg kell említeni az utólag beépített egyszemélyes játékmódokat is. Sajnos ezekkel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Ami mindenképpen hatalmas pirospont, azok a küldetések. Ezek során a filmek egy-egy emlékezetes jelenetét kell újrajátszani. Rögtön a legelső úgy indul, hogy egy megszállt barátunk csapkodja a szoba közepén a leláncolt pinceajtót, és minket szidalmaz. Azonnal az egekbe ugrik a nosztalgiafaktor. Hogy aztán onnan villámgyorsan visszazuhanjunk a földre, mivel itt tényleg tök egyedül kell a multiplayer mód túlélő oldalához eléggé hasonlító feladatokat teljesítenünk. És ez nem egyszerű még Ash bőrében sem. Cserébe viszont hatalmas hangulatbomba az egész. Ami miatt azonban mégsem lehet felhőtlen az öröm, hogy nagyon érződik az egészen, hogy csak muszájból készült el. Hatalmas lett volna egy normális sztori mód, amelyben akár csak a filmek történetét lehetne végigjátszani rendesen. Sajnos ilyesmiről nincs szó, de nem baj, amit kapunk, az azért elég jól kiegészíti a multit.
Az Evil Dead: The Game tehát korrekt játékmenettel rendelkezik, de ami szintén örömteli, hogy mellé egész jól is néz ki. Oké, nem ez lesz mostantól az új standard, de tökéletesen megállja a helyét. Az effektek jók, a karakterek többnyire felismerhetők, a harcok során a filmekhez hasonló mennyiségű vér fröcsög mindenfelé. Viszont ami igazán fontos, hogy a helyszínek mind nagyon jól és a filmekhez hű módon készültek el. Ehhez jön még a korrekt hanganyag is, főleg Bruce Campbell állandó rizsázása. E téren tehát abszolút nem vall kudarcot a játék. De tulajdonképpen nagyon más téren sem.
Tipikusan olyan játékról van szó, amellyel elsősorban a rajongók fognak játszani. Őket pedig közel tökéletesen ki is szolgálja. Aki pedig nem kapható az Evil Dead humorára és stílusára, annál eleve fel sem merül, hogy ezzel a játékkal játsszon.
