Épp a legutóbbi írásomban lamentáltam a kalandjátékok múltjáról és jelenéről. Amíg azonban a Lamplight City arra volt kiváló példa, hogy létezhetnek olyan új játékok, amelyek egyenesen mintha a múltból jöttek volna, addig a mostani tesztalany azt mutatja meg, hogy milyen lenne, ha az akkori menők a mai technikával összeütnének valamit jót. Pedig messze nem ez a helyzet, a Short Sleeve Studio direkt erre a projektre verbuválódott, alapítója pedig a stílus két lelkes rajongója (és egyben névrokonok): Eric Fulton and Eric Ackerman (érdemes lesz a neveiket megjegyezni).

Nem kertelek, mindjárt az elején kijelentem, hogy a Voodoo Detective egy modern gyöngyszem, igazi instant klasszikus. Talán nem tökéletes, de mindent jól csinál, és nehéz rajta fogást találni, ha az ember kritizálni akarná. A játék point-and-click a javából: tárgyak után fogunk vadászni, aztán azt kitalálni, melyiket hol használhatjuk (inventory is van), továbbá rengeteg párbeszéd is akad. Szerencsére utóbbihoz minőségi szinkron is jár, és mind a szövegek nagyon magas színvonalon megírtak, mind a színészek nagyon jól teszik a dolgukat (nem is csoda, hiszen olyan játékokon dolgozott egynémelyikük, mint a Mass Effect, a Dragon Age, a Final Fantasy, a Fallout vagy a Diablo).
Persze elsőre mindenki a grafikát fogja megcsodálni, ami túlzás nélkül lélegzetelállító. Kézzel rajzolt, rajzfilmes stílusban készült (de a komolyabb, felnőttesebb fajtából), az összhatás meg pont olyan, mintha a Broken Sword (szigorúan az első két rész) egyik modernkori folytatásával volna dolgunk, természetesen a kor felbontásaihoz igazítva. De nemcsak a grafika lenyűgöző és stílusos, hanem az animáció is. A készítők nem spóroltak a munkával, olyan apróságokat is leanimáltak, amilyen mozdulatokat jó, ha egyszer el lehet sütni a játék során – igényes munka (és nem mellesleg szépen kivitelezett is).

Sok kalandjáték ott bukik el, hogy fel tudja kelteni az ember figyelmét, aztán menet közben szép lassan beleununk valahol. A Voodoo Detective ebben is hibátlan: végig fenntartja az érdeklődést, és noha talán pár embernek rövid lesz (5-6 óra alatt teljesíthető), unatkozni egy percig sem fogunk. Köszönhető ez az izgalmas settingnek, a jól kidolgozott karaktereknek és a színvonalas sztorinak (a sajátos humort meg még nem is említettem).
A főszereplőnk egy fura figura, akinek nemcsak a foglalkozása, hanem a neve is korrelál a játékéval. Bátyjának, a hely csehózongoristájának az unszolására érkezik Zo Wanga szigetére, annak is turistacsalogató városkájába, New Ginenbe (természetesen jó a tipp, ha valaki szerint ez egy kitalált univerzum és nem a valóság – méghozzá az 1930-as éveket megidézve). A helyi erők talán kicsit túlságosan is túlzásba vitték a szigetre érkező utazók kiaknázását (a szálloda, a turistabolt és a frissen megnyitni szándékozott étterem is az ő kizsigerelésükre utazik), de azért még így is festői a környezet, ami kárpótol. Ebben a kettősségben nyílik meg Voodoo nyomozóirodája, amelynek első ügyfele mindjárt egy érdekes személyiség. A hölgy ugyanis (papíron) az egyik helyi méltóság felesége, de ő maga semmire sem emlékszik a múltjával kapcsolatban. Ránk hárul a feladat, hogy kiderítsük, és ebben extra motivációt jelent a díjazás mellett, hogy hősünk azonnal bele is zúg a kuncsaftba.

A játékmenetről már szóltam fentebb, de mindenképp érdekes adalék, hogy van egy könyvünk, amely voodoo varázslatok receptjeit tartalmazza. Nem túl nagy meglepetés, hogy pontosan ezekre lesz szükség majd a kaland egy-egy pontján, úgyhogy érdemes ezeket is megskubizni, hogy hatékonyan tudjunk haladni. Egyébiránt egy rakás más segítséget is beépítettek, amely a játékos életét megkönnyíti: külön gombbal el lehet nyomni a párbeszédeket, a helyszínekről távozás gyorsban is megoldható (dupla klikkre felgyorsul az animáció). A hotspotokat ugyan nem tudjuk leleplezni, de ez nem is baj, maradjon kihívás. A kurzort körbejáratva úgyis minden interakciós lehetőséget névvel jelez, ennyi minimális pixelvadászat azért csak maradjon meg. Ha nagyon elakadnánk, akkor Voodoo-ra kattintva tippet ad nekünk kissé sejtelmesen fogalmazva, hogy mi is a következő lépés.
Összegzés gyanánt csak azt tudom írni, hogy a Voodoo Detective minden elemében profi és élvezetes alkotás, nem igazán tudok gyenge pontot felhozni. Az irányítás nagyon kényelmes iOS-en is (PC mellett ezen is megjelent, a teszt egy iPaden zajlott), a tabletet mintha kalandjátékokhoz találták volna ki. Jut eszembe: egy fontos dologról még nem szóltam, mégpedig a zenéről. A mesteri, ’30-as évekhez illő jazzes dallamokat egy igazi sztár írta, mégpedig az a Peter McConnell, aki többek közt a Grim Fandango, valamint a Monkey Island és Psychonauts játékok zenéin is dolgozott. A kérdés számomra nem is az, hogy lesz-e újabb Short Sleeve Studio játék, hanem hogy mikor (nem jöhet elég hamar).