C-vitamin helyett Final Fightot fogyasztottam kölyökként, sok mindenre gyógyír volt. A Capcom klasszikusa a mai napig az egyik legvagányabb beat ’em up, különféle verzióit az évtizedek alatt örömmel fogyasztottam. Ha egy gyűjteményen meglátom a nevét, akkor az egy remek apropó újfent nosztalgiázni vele egy-két kört. Bár ezt a Streets of Rage szériára személy szerint nem mondanám, de nagyon sokat tett szintén a műfajért, de gyerekek! A Final Fight az törvény (főleg az arcade vagy a Sega CD-s verzió, még véletlenül sem a hitványabb portok!), kukából hamburgert enni a mai napig menő. Ugyanerre gondolhatott a következő bunyós szoftvert tető alá hozó gárda is a Final Vendetta megalkotása során. A program egyértelmű tisztelgés a két említett verekedős legenda előtt, de vajon csupán olcsó másolata-e azoknak?
A Final Vendetta képi világa a 16-bites játékok aranykorát idézi, a pixelgrafikás élményre még rá is engedhetünk egy kis CRT-shader filtert. A zenék igen jók, a Utah Saints is szerzett hozzá dalt. Három választható harcos és kezdetben két nehézségi szint várja az utca kalandorait. Furcsa, hogy csak könnyű és nehéz mód között tudunk lavírozni – a különbség első sorban az induló életeink számában keresendő.
Már a könnyű nehézség is bivalyerős kihívás elé állítja a zsáneren edzett veteránokat is, de ez köszönhető főleg a csaló játékmechanikának. Nem kertelek, a stuff undorító trükkökkel szegi majd kedvünket. Nincs recovery, ha leesel a földre, akkor utána egyből kaphatod a következő pofont (ha a strici boss közelében érsz földet, el is engedheted azt az életed), az ellenség pedig meg tud ütni úgy is, hogy nem is a játékos síkján mozog. Ez nagyon idegesítő, de még ezen felül is egy csomó kisebb szemétség tetten érhető a cuccban. Védekezni ér, de két csapásnál többet nem védhetünk ki, a mozdulat pedig nem akasztja meg a támadót. A földön fekvőket illik megtaposni, de nagyon gyorsnak kell lenni, különben érkezik a felállásból támadós söprés cunami. Az első szint a hatból még egész tűrhető, amolyan demo pálya, még egy A rangot is ki lehet belőle izzadni néhány próba után. Ehhez azonban nem szabad hozzászokni, a legtöbbszőr egy megalázó E üti a markunkat.
Az alapok már a Final Fightban is megtalálhatók voltak, gondolok itt a sima ütésre, ugrásra, vagy a kettő együttes lenyomásával előcsalható szuperre. Ez minket is sebez, kivéve, ha éppen nem aktív a mérő (sokszor véletlenül is el fogjuk sütni, mert az ugrás után ütés inputokat inkább ennek veszi). Meg is lehet fogni a támadókat, eldobni őket, de ahogy említettem, egy gyenge védekezésre is képesek leszünk. Ami jó, hogy nemcsak előre hátra szökkenhetünk, hanem vertikálisan is tudunk hasonlóan bohóckodni. Ha nem találnának be alulról vagy fölülről, akkor még hálásak is lehetnénk érte.
Az újabb Streets of Rage nyomán hasonló kombórendszer és rangok érhetőek el, feltéve, ha autista terminátorként tudunk reagálni, és szinte végig tökéletesen verekedni... A választható figurák eltérőek mind fürgeségben és izomerőben, speciális képességeik, mozgásaik is változatosak. A fekete sráccal tudtam egyedül legyűrni a 6 szintet, de azt is csak könnyű fokozaton, és szinte az összes extra élet megtalálásával
Offline lehet ketten is hancúrozni, amit párommal a Survival módban ki is próbáltam. Itt végtelen számú tagot engednek ránk sorba, közben ledobálnak kajákat, bántalmazó eszközöket is. Mivel pár ütéstől simán fűbe lehet harapni, így sokáig nem tartott a szórakozás. Lehetőség van gyakorolni a szinteket külön-külön is, és Boss Rush is feloldható idővel. A nagyon nehéz módot behozni sem tudtam, de ott szinte egy élettel indulunk a sztorinak.
Nagyon átverve éreztem magam végig a teszt során: a tisztelgés helyett szégyenítést ért el az alkotás. Egy erős balansz patch akár még a károgó pofámat is betömheti, de higgyétek el, a Final Vendetta jelen pillanatban az Őrületes Bringagépre hasonlít. Létezik, kissé haszontalan, de menőn világít a sötétben...
