„Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!” – szól Rodolfo örökérvényű jelmondata, s akár ezt is mondhatta volna Saint-Germain gróf, de helyette inkább valami ilyesmi hagyta el a száját: „Úgy látom, nem bánnak itt veled valami jól. Intelligens fickónak tűnsz, nem akarsz egy kis pénzt keresni? Ma este kártyázni fogok és nyerni. Neked köszönhetően.”
1743-ban járunk, a helyszín Dél-Franciaország, azon belül is Pau egyik koszos csehója. Főhősünk egy néma szolga, akinek örökre megváltozik az élete a fenti jelenet után, ugyanis a páros egy végeláthatatlan útra indul a XVIII. századi Európában. Elsőre azt hihetjük, hogy a cél csupán mindenki megkopasztása és minél több pénz bezsebelése (és nem is tévedünk nagyot), de közben azért szépen egy mélyebb sztori is kezd kibontakozni, amely egészen XV. Lajos udvarába vezet. Akik a történelmi hűséget firtatnák: a történet maga nem valós, de elég sok történelmi alapot használ. A gróf karaktere például a valóságban is létezett, és szintén elég megosztó személyiség volt, igaz, itt a játékban inkább a szélhámos oldala van kidomborítva. Menet közben pedig olyan korabeli hírességekkel is találkozhatunk, mint Voltaire vagy Casanova.
A Card Shark a kártya körül forog, de nem kártyajáték. Játszanunk kell, és a szabályokat (de legalább a lapokat) is jó ismerni, de mégsem ezen lesz a hangsúly, hanem inkább a csalásokon. A gróf (és a játék) meg is kérdi kezdésként, hogy el kell-e magyaráznia az alapokat, és ha igen akkor készséggel meg is teszi. Ugyanez lesz a menet minden egyes helyszín előtt, vagyis furfangos társunk mindig megismertet egy újabb trükkel, amit aztán ki is próbálunk, és gyakorolhatjuk, amíg nem megy tökéletesen. Később egy-egy lecke már hivatkozási alap lesz, vagyis vannak olyan trükkök, amelyek egy másikra épülnek.
A repertoár egyre nagyobb és nagyobb lesz, a trükkök pedig egyre bonyolultabbak. A kezdeti „lelesem az ellenfél lapjait, amíg italt töltök neki, majd előre megbeszélt módon jelzem a grófnak” típusú megoldásoktól egészen olyan összetett feladatokig vezet, amikor már csalós pakli van bevetve, amelyből különféle trükkökkel hozunk be a játékba megfelelő lapokat, és persze gondoskodunk arról is, hogy a játék végére eltűnjenek onnan. Mindez persze azért, hogy le ne bukjunk. Ami egyébként úgy is megtörténhet, hogy ha túl sokat bénázunk, ugyanis van egy meghatározott időkeret, amelyen ha túllógunk, akkor az ellenfeleink gyanút fognak.
S hogy ilyenkor mi történik? Ne feledjük, hogy még bőven az újkorban járunk, amikor a vitás helyzetek megoldása igen gyakran az volt, hogy lepuffantanak minket. Szerencsére az alvilágból is lehet még visszaút, egész pontosan kétféle. Az egyik a pénztárcánknak fog fájni, azaz megválthatjuk összekuporgatott pénzecskénkből az életünket, de szimplán dönthetünk úgy is, hogy kártyapartira hívjuk a halált (és természetesen csalunk). Szerencsére az út során akadnak olyan tét és sztori nélküli állomások, ahol szimplán pénzügyi gyarapodás okán is játszhatunk, érdemes tehát egy bizonyos összeget magunkénak tudni, de ugyanitt lehet pótolni azokat a veszteségeket, amelyek mondjuk egy rosszul végrehajtott trükk után keletkeznek.
A Card Shark remek hangulattal bír, köszönhetően elsősorban a nagyon tetszetős, rajzos grafikai stílusnak (Nicolai Troshinsky munkája), továbbá a klasszikus zenei aláfestésnek (nem egy ismert dallam fog feltűnni például Debussy vagy Bach műveiből). A sztori maga másodlagos, de érdekes, a játékot inkább a trükkök viszik előre. Sajnos azonban azt kell mondjam, hogy éppen ez a játék veszte is, mert ahogy a feladatok kezdenek bonyolódni, úgy kezdi az ember egy kicsit elveszteni a türelmét, és úgy érezni, hogy szívatásra épül a dolog. Ráadásul ha rontunk, akkor egy elég hosszú procedúra veszi kezdetét (visszakerülni a pokolból, újra előteremteni az anyagiakat, és csak aztán lehet újra próbálkozni), és sokaknak már nem lesz türelme újra és újra végigjárni ezeket a köröket. Persze ez egyéntől függ, mindenképp javaslom legalább kipróbálásra a játékot (demo van), mert olyan ritka élményt nyújt, amit máshol még nem feltétlenül tapasztalhattunk meg.
