Szájtátva nézi az ember azokat a speedrunner videókat, amelyek felkerülnek a videomegosztókra. Mondjuk azok a darabok, amelyek konkrétan glitcheket használnak ki és komplett pályarészeket és/vagy pályákat ugranak át, azok véleményesek, de sosem felejtem el az ultragyors 6 másodperces (!) Hitman 3 speedrunt, pontosabban amit a fejlesztők reagáltak rá. Nos, hasonló műfajban utazik Ben Esposito új játéka is, akinek az igen érdekes és bájos Donut Countyt köszönhetjük, de közreműködött ő olyan modern klasszikusok elkészítésében is, mint a What Remains of Edith Finch vagy a The Unfinished Swan.
Általánosságban elmondható, hogy az anime műfajért nem igazán vagyok oda, a Neon White viszont ezt a settinget használja. Eleinte kicsit ódzkodtam is a teszttől a körítést látva, de aztán a készítő személye és a gameplay videók meggyőztek, hogy ezt mégis látni kell. Nem is csalódtam, de azért kicsit még visszakanyarodva: akik idegenkednek a japán kultúrától, azoknak fura lesz átélni a tipikus anime karakterek megjelenését. Márpedig a játék kevésbé aktív része gyakorlatilag egy vizuális novella. Rengeteg szereplővel kell beszélnünk, akiknek ha különféle ajándékokat adunk, akkor extra lehetőségek (pl. bónusz pályák) nyílnak meg.
Zavaros maga a sztori is, vagy legalábbis nem hétköznapi. White egy egykori bérgyilkos, manapság viszont leginkább csak hulla. Egyenesen a pokolból kapott meghívást a mennyországba, hogy levadássza az ott sertepertélő démonokat. Hősünk azonban nincs egyedül, más vadászok is akcióba lendültek, és a riválisok mintha kicsit otthonosabbak is mozognának a terepen (lehet némelyikük már ismerős is lehet egy előző életből?). A cél pedig nem más, minthogy tíz nap alatt végezve a piszkos munkával megváltást nyerjünk, és maradhassunk az előzőnél kicsit komfortosabb túlvilágban.
Amikor viszont a játékmenethez érünk, akkor elszáll minden korábbi kétség és szkepticizmus, mert bizony a Neon White piszkosul játszatja magát. Gyakorlatilag egy speedrunner FPS-ről beszélhetünk, amely erős platformingra és parkour mozdulatokra épül. Akad azért némi lövöldözés is (elvégre a démonokat likvidálni kell), de semmiképp sem fejetlenül, ugyanis elég korlátozott a lehetőség és a muníció. A fegyvereket tulajdonképpen kártyák képében kapjuk meg, amelyeket ha úgy döntünk, hogy nem használunk, akkor (egy másik gomb segítségével) egy isteni skillt kapunk helyette: extra ugrást, vízszintes dasht, ragacsos robbanószert és a többi és a többi.
De messze nem ennyi az egész. Az egyes szintek igen rövidek, néha csak fél-, egyperces elfoglaltságot jelentenek (már ha ügyesek vagyunk, és tudjuk mit kell csinálni). Az időnket méri is a játék és négy fokozatban tudja értékelni, az abszolút csúcs az ace, ezen kívül pedig a szokásosnak mondható bronz, ezüst és arany besorolások élnek még. Utóbbi azért különleges, mert ezt elérve a neon rankünk csökken egyet (százról indulva), s a szintünk alapján kaphatunk új küldetéseket a központi hubon, illetve az elért teljesítmény után pedig egy-egy arany jegyet, amelyet különféle nem szokványos ajándékokra válthatunk be.
Igazából ha értékelni kell, akkor a rövid verzióban azt tudom mondani, hogy nagybetűs móka. Jobban kifejtve: a játékmenet rabul ejt. Az ember azt veszi észre, hogy kegyetlenül hajt az egyre nehezedő pályákon, hogy meglegyen az arany, vagy urambocsá’ ace fokozat, ehhez pedig folyamatosan azt próbálgatjuk, hogy merre lehet rövidíteni úgy, hogy egyetlen szörnypofát se hagyjunk ki. A grafika kicsit egyszerűbb, de a maga módján iszonyat stílusos, a teljesen folyékony teljesítmény pedig garantálja a felhőtlen játékélményt, vagyis koncentrálhatunk az igazán fontos dolgokra. A zene is nagyon illik a játékhoz, szabadidőmben ugyan lehet nem hallgatnám, de a Neon White zúzós, pörgős világához nagyon is passzol.
Kétségkívül az év egyik indie sikerével van dolgunk, az év végi listákon egészen biztosan feltűnik majd a játék. Azoknak is bátran ajánlom, akiknek esetleg fenntartásai vannak bármely részelemet tekintve, ugyanis a játékmenet lehet, annyira elvarázsolja majd őket is, hogy nem tudják majd letenni a kontrollert. Ben Espositónak meg köszönjük, hogy ismét új műfajban próbálta ki magát, elmondása szerint mindenképpen valami nagyon mást akart alkotni. Vagy ahogy ő fogalmaz: „A mennyei anime-FPS őrülteknek, őrültektől.” („The heavenly anime FPS for freaks, by freaks.”)
