Jelen sorok írásakor javában dúl a kánikula, tíz emberből hat alighanem szó nélkül elfogadna egy sarkvidéki kirándulási ajánlatot. Persze ha tudnák, hogy úgy is járhatnak, mint Peter, akkor lehet, jobban meggondolnák a dolgot. A játék főhőse ugyanis másodmagával kényszerleszállást hajt végre Antarktiszon, jóval az áhított cél előtt. Társa megsérül, így a feladat rá vár, hogy segítséget találjon orvosi értelemben, de nem ártanának szakavatott kezek repülőgép szerelés terén sem.
A hatvanas évek derekán járunk, vagyis a hidegháború kellős közepén. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy milyen zászlót látunk meg, ha nagy nehezen találunk egy tábort a gyanúsan kihaltnak tűnő vidéken. Brit nemzetiségű lévén nyilván a hazai volna a legjobb, a norvég is elmegy, egy szovjet viszont egyáltalán nem. Minderről Peternek is kell egy kis gyorstalpaló, tekintve, hogy nem egy katonáról, hanem sokkal inkább egy kutatóról beszélhetünk. Már ebből is sejthető, hogy nem egy vad akciójátékkal lesz dolgunk, hanem egy kalandjátékkal, annak is egy különleges leszármazottjával.
A South of the Circle valójában nem új játék, már 2020 őszén debütált Apple Arcade exkluzívként. A kizárólagos jogok mostanára lejártak, így menetrendszerűen érkeznek a különféle portok, a játékon viszont nagyon is érződik, hogy a mobilos szempontokat figyelembe véve készült. Mindez nem degradálóan értendő, pusztán arról van szó, hogy játékmenetben inkább egyszerűbb elemekre kell számolni. Vannak szituációk, amikor mászkálnunk kell (gyalogosan vagy akár járművekkel), de inkább az a jellemző, hogy valamilyen párbeszéd során kell kiválasztanunk a megfelelő választ – tényleges interakcióból kifejezetten kevés van.
Sok ilyet láthattunk már – akár legutóbb az As Dusk Fallsban –, jelen esetben azonban nem témakörökre vagy cselekvésekre bökhetünk rá a képernyőn, hanem különféle hangulattípusokat jelölő ikonokra. Akad magabiztos, félénk, őszinte, érdeklődő és pánik reakció is, mindegyiknek külön szimbólum dukál. A dolog előnye, hogy színesíti a párbeszédeket és elágazásokat generál, sajnos viszont legalább ennyi hátránya is akad. Egyrészt az elágazások gyakran nem igazi elágazások, vagyis nem sokban befolyásoljuk a történetet azzal, hogy melyik választ pécéztük ki magunknak (legalábbis az apróbb kérdéseket tekintve), inkább hangulatfestésre kell gondolni. A másik probléma viszont pont ugyanoda vezethető vissza, amit előnynek is felhoztunk: nem igazán lehet tudni pontosan, milyen válasz bújik meg a választott hangulat mögött. Előfordulhat, hogy csatlakoznunk kell majd miatta, mert mi másra gondoltunk, mint az írók.
A játék másik része Cambridge-ben játszódik, mégpedig a sarkvidéki bolyongás közepette előtáruló emlékképek formájában. Néha már álomszerűen keveredik is a két idősík pár röpke pillanatig, például elképzelhető, hogy néhány méteren keresztül egy kiskocsit vezetünk majd a hókotró helyett, annyira belemerülünk a korábban történtekbe. Nem is véletlen, hogy Peter agya ezen jár, hiszen gyakorlatilag ezekből az emlékképekből tudjuk meg, mi is vezetett az utazásig. Láthatjuk tehát az ottani mindennapjait, ahogy egyetemi előadásokat tart, PhD-jére készül, közben pedig egy Clara nevű lány is feltűnik, megpendítve a szívének húrjait.
A játék olyan súlyosabb témákat hoz fel, amelyek a korra abszolút jellemzőek voltak: kommunizmus, női egyenjogúság, nukleáris fenyegetettség. Ennek kapcsán elmondható, hogy a sztori még akkor is érdekfeszítő, ha már ezer hasonlót láthattunk már, sikerült érdekes történetet önteni az említett témák köré. A magas minőségért a remek szereplőgárda is dicsérhető, kisebb nagyobb szerepekben találkozhattunk már a színészekkel több hollywoodi sikerben (pl. Bohém rapszódia, A korona, Game of Thrones, Csernobil). Viszont a sok pozitívumot ellenpontozandó sajnos azt is el kell mondani, hogy hiába a nagyívű, önmagába hurkolódó sztori, vagy a végjáték izgalmas percei, néhány (odáig vezető) jelenet meg egész egyszerűen csak időhúzásnak tűnik.
Ha valaki a cikk olvasásába kezdett, az szinte majdnem biztos átfutotta már a képeket, és szembesült azzal az egyedi kép világgal, amit a készítők megálmodtak. A valóságra hajazó látvány kapott egy cel shading-szerű filtert, amely kapcsán mintha modern, minimál stílusú festményeket látnánk, csak remek animációkkal megspékelve. A végeredmény igen meggyőző, s még azt is hajlandó az ember megbocsátani, hogy rengeteg vizuális jellegű bug maradt a produkcióban. Akadnak pixelesedő, izgő-mozgó árnyékok, néha derékig a földbe süppedő főhős, de a legrosszabb, amikor egy teázós jelenetnél a csészék önálló életre kelve lebegnek a szereplők kezei közt (Harry Potter, hol bújtál meg?), vagy amikor egy hegyi ösvényre kaptatva az út végét már pár méterrel a föld felett lebegve teszik meg a színészek.
A State of Play Games (a Lumino Cityt készítő csapat) mindenképpen az eddigi legambiciózusabb projektjét készítette el, a South of the Circle vizuális fronton elég erősre sikeredett. A történet is kifejezetten jó, még ha viszonylag hamar, nagyjából három óra alatt a végére is lehet érni, és tartalmaz is egy-két ötlettelen, méltatlanul sokáig elhúzott szegmenst. A bugokkal viszont illett volna valamit kezdeni, gondolom az effajta vizuális problémák nem a portolás során jöttek elő, habár az eredeti változattal nem játszottam. Ennek kapcsán a játékot inkább a zsánert kedvelőknek ajánlom elsősorban, akik hajlamosak megbocsátani a kisebb kisiklásokat, azért, hogy cserébe valami emlékezeteset kapjanak.
