Amikor leülünk egy videojáték elé, akkor a legtöbbször valami felhőtlen szórakozásra vágyunk. Csapatni egy kört a kedvenc autóversenyben, féktelenül lövöldözni valami akciójátékban, vagy világraszóló kalandra indulni egy másik univerzumban. Pedig ahogy a filmeknél, könyveknél is létezik a dráma fogalma, egyre inkább bevett szokás a játékoknál is (főleg az indie-k előretörésével), hogy valami komolyabb témát dolgoznak fel.
Számtalan példát lehetne hozni az elmúlt tíz esztendőből, nekem most a tavalyi Before Your Eyesra esett a választásom. Azért arra, mert nagyon hasonló az alapfelállás: valakinek az életét követhetjük végig a Hindsightban is (persze a menő pislogós irányítási módról itt le kell mondanunk). Ez a valaki pedig Mary. A középkorú hölgy azzal az indíttatással érkezik az egykori otthonába, hogy kiürítse a most üresen árválkodó, egykor élettel teli házat.
Természetesen pakolás közben előtörnek az emlékképek, egészen pici korától kezdve, kamaszodásán át egészen a közelmúltból is – nagyjából kronológiai sorrendben haladva, de azért lesz némi ide-oda ugrálás az időben. A szülőkkel való kapcsolat lesz a középpontban ezekben a visszaemlékezésekben, főleg az édesanyával való viszony van jobban kifejtve. Közben pedig fény derül egy csomó dologra, vagyis hogy egyes élethelyzetekben miért döntött úgy, ahogy, vagyis hogyan és legfőképp miért úgy alakult a sorsa.
Az irányítás roppant egyszerű, gyakorlatilag minden egyes helyszín a játékban egyfajta diorámaként funkcionál. Szabadon forgathatjuk a kamerát, és mindig lesz egy élénkebben pulzáló pont (lehet egy tárgy vagy szereplő is), amelyre kattintva tovább görgethetjük a sztorit. Talán nem véletlen, hogy a játék PC, iOS és Switch platformokra jelent meg, ugyanis ez a művelet legkönnyebben egérrel vagy érintőképernyővel kivitelezhető. Igaz én utóbbin játszottam, és akkor sem volt kényelmetlen, amikor dokkolva volt a konzol, és a jobb analóggal kellett forogni, a ballal meg a kurzort mozgatni. Akadnak kisebb ügyességi részek is, de semmi igazán komoly: egy-egy dobozt, vagy könyvkupact kell odébbtolni, megteríteni, répát aprítani vagy kinyitni a sötétítőt az ablakon.
Akármennyire is izgalmas ez a metódus eleinte és érdekes a felütés, sajnos egy idő után bizony unalomba fullad az egész. Köszönhetően például annak, hogy az interakciós pontokat néha egész egyszerűen nehéz megtalálni, mert mondjuk túlságosan picik. A grafika ugyan szándékosan minimál stílusban van elkészítve, és javarészt jól is áll a játéknak, azért vannak helyszínek, amelyek fájdalmasan kevéssé vannak kidolgozva (például a tüzijáték). Az már csak hab a tortán, hogy Switchen ennek ellenére akadt pár olyan szituáció, amikor elkezdett szaggatni az animáció (nem durván, de észrevehető módon).
A másik probléma inkább az elbeszélés maga, ami kissé túl depressziósra sikeredett. Természetesen az elmesélt történet ilyen, tehát ezt nehéz kikerülni, mégis az volt az érzésem, hogy a korábban említett Before Your Eyes ezt jobban megoldotta, s noha ott is egy tragikus történettel ismerkedünk meg, sokkal élettel telibb volt. Az egész játék mindössze két óra alatt végigvihető, az egyes fejezetek nem tartanak tovább 15-20 percnél, de be kell, hogy valljam, én sem toltam le együltő helyemben.
Aki veszített el már valaki fontosat, az együtt tud majd élni a sztorival továbbá a Hindsight vizuális tálalása is remek, mégis lesznek majd, akik nem tudják majd értékelni a benne rejlő értéket. Szó mi szó, kis erőfeszítéssel sokkal többet lehetett volna kihozni véleményem szerint a játékból, de aki fogékony az effajta lassabb, nem feltétlenül vidám, művészi megvalósítású játékokra, azoknak érdemes tenni egy próbát.
